Első Fejezet

A Willow's villa

Határozottan eltévedtünk, tudom, de Blair nem hajlandó ezt bevallani és makacsul tagadja.

-Határozottan eltévedtünk.

-A fenéket, csupán csak másik útvonalon haladunk.

Nagyszerű, vagyis eltévedtünk. Tudtam Én, hogy nekem kellene néznem azt a térképet és nem neki, Ő hajlamos még a város szívében is hatalmas plakettekre kiírt nevek mellett is úgy elhaladni, hogy észre sem veszi, hogy a célt már rég elhagyta pár sarokkal.

-Kedves dolog volt Lénától, hogy meghívtak a hétvégére a nyaralójukba, igaz?

De még mennyire kedves... egy hétvége a csalóval, a taplóval és a pasifalóval... meg még ki tudja kikkel.

-Alig várom már. - motyogtam.

-Olyan jó lesz, a villa az 1820-as években épült és először a Sonoko család birtokában volt, de miután a nagy erdőtűzben szinte teljesen porrá égett, megvásárolta Léna ük ük nagyapja és teljesen újjá építette. Azóta Léna családjának birtokában áll a két szintes épület.

Kössz a történelemórát Blaire, másra sem vágytam egész úton.

-Jah, tök jó lesz. - válaszoltam azt, amit hallani akart. -Mikor érünk már oda? - nyafogtam egy tíz éveshez illően mire kaptam egy morcos „csend vagy itt hagylak a semmi közepén” nézést. Szemet forgatva fordultam el és néztem az ösvénynek nem nevezhető utat. Miközben egyre haladtunk az erdő sűrűjében megfordult a fejemben, hogy vajon ha eltévedünk itt, mekkora az esélye annak, hogy élve kijutunk. Egy a millióhoz lett az eredmény, nem túl kecsegtető.

-Nézd csak, ott egy tábla, talán rajta van az irány merre kell tovább menni.

Jah, persze, biztos rajta szerepel, hogy „Willow's villa száz méterre jobbra”

-Azt írja két kilométer északra és ott vagyunk.

Mi?! Odaszaladtam én is megnézni és valóban, a táblán ott volt a villa képmása és az, hogy merre kell haladni. Vagy rengetegen tévedtek már el itt, vagy maguk a tulajok se tudják merre van a vittyilójuk. Kinézem belőlük.

-Ez annyira izgalmas, nem Kaishi? - mosolyogva fordult felém.

-Igen-igen, az! - helyeseltem gyorsan, mint egy bologató kutya. Közben pedig úgy éreztem mintha a fogamat húznák.

Egy órán belül újabb tábla köszöntött bennünket, amitől kedvem támadt hisztérikusan kikelni magamból, tíz éves testben ez még annyira ciki sem volna.

-Hm, ez azt írja ha előre lépünk száz lépést megtaláljuk az ösvényt, ami a házhoz visz.

Mi ez, kincskereső játék? Mi következik ezután, ugráljunk nyusziugrásban balra kettőt ahol újabb nyomra bukkanunk? Nevetséges.

Mint az óvodások számolni kezdtük a lépéseinket. Azonban a tábla nem írta, hogy a lépés egy gyerek vagy egy felnőtt lépés távolságával kell-e számolni. Bukta.

-Nézd!! Ott az ösvény, megtaláltuk, ez csuda izgalmas.

Mint a hascsikarás.

Az ösvény legalább biztosított afelől, hogy a villa irányába haladunk és nem ellenkező irányba mondjuk az erdő rossz felére.

-Ott van a ház, milyen nagy! És a felső szinten minden szoba egyetlen egy erkéllyel össze van kötve.

Másszóval oda a magánszféra.

-Menjünk, hamarosan esni fog, jó lenne még előtte fedél alá kerülni, igaz?

Bólintottam, végre valami amiben egyetértünk. Nagyot dörrent az ég amitől Blaire ugrott egyet.

-Ne nevess Kai, ez nem vicces, tudod, hogy félek a viharoktól. - torkollt le.

Hogyne tudnám.

Elértük az erdő végét ahol egy sziklaperem fogadott minket egy függőhíddal mely összekötötte azt a sziklarészt, amin a villa volt az erdős részével.

-Biztonságos ez?

-Biztosan, nézd, hiszen égnek a lámpák a villában, tehát már a többiek ott vannak, tudtommal másik út pedig nincs. - mondtam egyrészt megnyugtatólag, másrészt ösztökélésképpen, mert nem akartam ázott kakaduként kinézni.

-Igazad van, fogd meg a kezem, nem akarom, hogy megijedj, ha megbillen a híd. - mosolygott rám és nyújtotta a kezét.

Mennyire ciki már ez, azt hiszi nem veszem észre, hogy igazából Ő van berezelve? Oh, Blaire...

Végül átjutottunk, igaz kétszer is meg kellett állnunk, mert a szél miatt kilengett a függőhíd és Blaire lecövekelt, mint egy fa.

-Nem is volt olyan vészes igaz?

Nem hát, csak azt hittem buldózerrel kell onnan elmozdítanalak majd.

Valami igazság volt abban, hogy a villa hatalmas volt, közelről még inkább, lefogadom, hogy a fenn tartása egy kész vagyon.

Megnéztem magát az épületet és mikor a mellette elnyúló erdőre pillantottam egy fekete maszkos férfi, köpenyben nézett vissza rám.

-Mi a...? - de mire jobban megnézhettem volna magamnak már eltűnt.

-Te is láttad Kaishi?

-Azt a fura fazont köpenyben?

Bólogatott. Láttam, és igen fura volt...

-Lehet a vendégek között van, végtére is, csak Lénát és a nővérét Candy-t ismerjük, nem igaz?

-Ühüm.

Bár kétlem, nem hiszem, hogy a vendégek közül való, miért járkálna vihar előtt idekint bárki is köpenyben és egy sötét maszkkal a fején?

-Gyere, menjünk.

Még párszor visszanéztem oda, ahol a fickó állt, de nem jelent meg újra, különös.

-Már azt hittem ide se érsz, Blaire. És a taknyost miért hoztad magaddal?

A taknyos én lennék.

-Remélem tudsz tisztelettudóan viselkedni.

Hogy oda ne rohanjak, ezt pont te mondod?

-Hát persze. - mosolyogtam, bár fájdalmasabb volt ez a mosoly, mint a foghúzás.

-Akkor gyertek be, már mindenki ideért.

Wow, a villa odabentről csak még fényűzőbben nézett ki. Ami, ha engem kérdeztek egyáltalán nem okos dolog, az erdő közepén van, még ha van biztonsági rendszer is, mire ide kiér a rendőrség az egész házat kipucolják. Mondjuk a Willow család sose az eszéről volt híres, ott a példa, Léna.

-Annyira jó lesz ez a hétvége, bepasizunk Blaire!

-Igazán? Öhm...

Na szép, akkor én minek vagyok itt? Gyertyatartónak?

-Még kérdés? Eszméletlen helyesek a fiúk, főleg Benjamin, Ő lesz a férjem és a gyerekeim apja.

Szegény flótás, ha ezt tudná...

-Kétségtelen Léna. - nevetett Blaire.

-Figyelj csak Léna, a vendégek között van egy maszkos, köpenyes fickó?

-Nincs, miket hordasz itt össze Kai, túl sok mesét nézel. A szobátok az emeleten van, ha lepakoltatok gyertek le, kész a vacsora.

Még, hogy sok mesét, liba.

-Rendben. - mondtuk egyszerre.

Az emeletre érve négy szobával szembesültünk. Bravó Léna, és akkor most melyik a miénk?

Blaire az első ajtóhoz lépett és benyitott, felsikoltott majd heves bocsánatkérések közepette visszacsukta az ajtót.

-Ez nem az...

Nem mondod?

Blaire további két ajtót nyitott ki reménykedve és csukott be sikoltozva. Mindegyikben éppen zuhanyoztak a férfi vendégek. Hát nem mondom, de csak Ő lehet akkora szerencsés, hogy négy szobából kifogja azt a hármat, ami éppen foglalt.

-Ez lesz az, gyere.

Mivel nincs több ajtó, valahol sejtettem, hogy ez lesz az.

-Milyen tágas és milyen szép, micsoda kilátás! - lelkesedett be azonnal.

Nos tágasnak tágas, szépnek nem szép és a kilátás...nos, sok a fa, és a fa, na meg látok még sok fát is.

-Remélem kisüt majd a nap, így nem igazán lehet túrázni majd.

Túrázni? Nem volt elég az idejutás?

-Esőt mondanak egész hétvégére.

-Pech. - sóhajtott és nekilátott kicsomagolni.

Én alig hoztam magammal valamit így a kicsomagolással percek alatt megvoltam.

-Menjünk le vacsorázni.

-Rendben. - bólintottam.

Már az emeletre is felhallatszódott az étkezőből a beszélgetés és nevetés egyvelege. Ugratták egymást. Candy és barátai már több, mint három éve nem találkoztak egymással, mióta kijárták az egyetemet és a filmes klubjuk feloszlott. Ahhoz képest úgy tűnik remekül elvannak.

-Oh, hát sziasztok, Léna már mondta, hogy megérkeztetek, örülök, hogy épségben ideértetek. Üljetek le, máris hozom a vacsorát.

Az illatok alapján finom lesz a vacsora, bár minden csak finomabb lehet Blaire főztjénél, nem egy konyhatündér.

-Örvendek, az én nevem Tino Lehter, kellékes vagyok. Ő ott bal szélen Benjamin Luther, film producer, Ő pedig jobb oldalon Keith Salomon, színész. A gyönyörű nő pedig ott bal oldalt Keiko West, író. És a morcos tekintetű díva pedig a klubunk volt elnöke Naomi Lick, színésznő.

-Kösz Tino a tetemes bemutatkozást. Mindig annyira formális vagy. Szólíts nyugodtan csak Bennek, szépségem. - fordult Blaire-hez a ficsúr.

-Öhm, rendben. Én Blaire vagyok, Ő pedig Kaishi, egy ideig nálunk lakik.

Kösz Blaire, mutass be úgy mint egy hajléktalant.

-Szevasz kölyök, adj egy ötöst! - vigyorgott rám, de mindvégig Blaire dekoltázsán legeltette a kidülledt béka szemeit. Tapló.

-Hé, Blaire, a bácsi a blúzodat nézi! - mutattam a kérdéses felületre, mire a ficsúr hebegni-habogni kezdett, Blaire pedig a füle tövéig vörös lett és szinte szikrákat szórt a szeme.

Na mi van Ben? Adj egy ötöst...

A vacsora percek múlva tálalva lett, finom báránysült krumpli körettel és zöldségekkel. Egy darabig csak az evőeszközök csörömpölése volt az egyetlen zaj forrás, de amint a vacsora a végéhez közeledett egyre több dolog került fel a régi időkből. Ment a non-stop nosztalgiázás és kezdtem magam úgy érezni mintha beültem volna egy idősek otthonában tartandó könyvklubba.

-Hallottam, hogy hamarosan bemutatják az új filmedet, Naomi. Gratulálok!

-Oh, semmiség az egész, nem lett akkora szám. - hárított.

-Bárcsak itt lehetne köztünk Nora is.

Hatalmas csend telepedett az asztaltársaságra.

-Ebből elég! Nem ezért jöttem ide, hogy a múltat emlegessük, hagyjuk békén Nora-t! Pihenni szeretnék, egy hétvégét nyugodtan.

-Hé, Naomi, nyugalom.

-Bocsánat, de tényleg jobb volna, ha tovább tudnánk lépni.

Mindenki egyöntetűen bólogatott.

Érdekelt volna ki ez a Nora és, hogy mi történt, de ha más nem majd kifaggatom Blaire-t.

A beszélgetés nyugodtabb vizekre evezett végül.

-Te Tino, három év alatt felszedtél pár kilót.

-Hehe, hát valamennyit igen, de te nem tudod milyen jól főz anyám.

Mindenki nevetésben tört ki.

-Mehetnénk kártyázni egyet. - hozta fel az ötletet a ficsúr.

-Bocs, ezt én most kihagyom, ki kell szellőztetnem a fejem. - állt fel az asztaltól Naomi.

-Várj, én is csatlakozom hozzád. - indult utána a magas pasas is, azt hiszem Keith-nek hívják.

-De hiszen szakad már odakint.

Azonban rám se hederítettek. Csak egy pillanatra vettem le a szemem Blaire-ről, de a ficsúr már ott legyeskedett körülötte.

-Mit szólnál egy sétához?

-Öhm, rendben, menjünk.

Pislogtam, mert ledöbbentett, hogy Blaire ennyire nem lát át a szitán, nem látja, hogy mást sem akar a pasas, mint bejutni a bugyijába.

-Na szép, tudta, hogy mennyire tetszik nekem Luther.. és mégis kikezd vele. - okádott tüzet mellettem Léna.

Oh-oh, balhészagot szimatolok. Esernyőt ragadott és kiviharzott az ajtón a sétáló párocska után.

-Hé, várj! - levetettem a papucsom és a cipőmet felhúzva én is Lénával tartottam. Nem veszítem szem elől Blaire-t és azt a hosszúhajú bájgúnárt.

Odakint úgy szakadt az eső mintha dézsából öntenék, csak egy fél pillanat volt míg utol értem Lénát, de ez is elég volt ahhoz, hogy megázzak.

-Hogy andalognak...

Jah persze, ha andalgásnak lehet nevezni azt, hogy az a pasas szinte satuban tartja Blaire karját és belépett a magán szférájába, nos igen, akkor egyértelműen andalognak.

Az eső hangja, ahogy felverte az avart elnyomta lépteink zaját, könnyebb volt követni a „párocskát”. Bár Léna minden tőle telhetőt megtett, hogy lebuktasson minket, két bal kezes és lábas a csaj. Ha ezt Amon megtudja, szanaszét fogja enni a féltékenység zöldszemű szörnye. Léna mellett nehezemre esett kihallgatni a beszélgetés szövevényeit, de azért igyekeztem.

-Nos Blaire, van valakid?

-Mondhatjuk.

Szép. Mondjuk a bátyám nem kimondottan tett túl sokat annak érdekében, hogy a „mondhatjuk” „Igen” legyen.

-Tudod ez pont úgy hangzott mintha nem számíthatnál arra a fickóra, jobb volna számodra valaki olyan, aki figyel rád és, aki pont olyan, mint Én. - villantott rá egy vigyort, amit gondolom én elbüvőlőnek szánt, nekem felfordult a gyomrom.

Ekkor hirtelen mennydörgött az ég és valahová a közelbe villám csapott. Blaire rémülten felsikoltott és elszaladt. Kellett két másodperc, mire a csóka észbe kapott és legalább Blaire után kiabált. Én futásnak eredtem, mert ebben az erdőben irdatlan könnyű eltévedni.

-Blaire! - kiabáltam a nevét, de nem jött válasz. A francba, létezik, hogy ilyen gyorsan fut? Igaz karatézik, na, de azt nem tudtam, hogy futóversenyző is. Hol vagy már. Ekkorra csatlakozott mellém Keith, Naomi, Léna és a bájgúnár, akit nem nevezünk nevén...

Blaire sikolyára megtorpantam és azonnal másik irányba rohantam, a fenébe! A cserjéken átvergődve egy tisztásra értem, Blaire a földön feküdt, tekintete rettegve meredt a maszkos férfira, aki egy hatalmas bárdot, egy igazi, egykezes csatabárdot tartott a kezében, készen arra, hogy lecsapjon vele a lányra. Ekkor vett észre engem a fickó, köpenye alá rejtette a fegyverét és elrohant.

Blaire még mindig remegve arra a pontra szegezte a tekintetét, ahol az imént a férfi állt.

Csak együttesen öten voltunk képesek eltámogatni a villáig, ahol egy forró tea kíséretében megpróbálták a többiek kifaggatni arról, hogy mi történt.

-Az a maszkos pasas volt, akit idefele jövet láttunk. - szólaltam meg.

-Nem csak képzelted, öcskös? - kérdezte pajkos vigyorral a tapló.

Hogyne, csak képzeltem.

-Kai-nak igaza van, az a fickó volt az, akit láttunk a hídról.

Blaire hangja erőtlen volt, de legalább magabiztosság volt a szavai mögött.

-Akkor mire várunk még srácok? Hívjuk a rendőrséget! Én brezeltem. - nyöszörgött a kellékes fickó. Ennyit a bátor felnőttekről ugyebár.

-Ugyan, ne nyavajogj már Tino! Amíg idebent vagyunk nem eshet bántódásunk.

Nem akartam egyetérteni a fazonnal, de igaza volt, a rendőrség ebben az időben mire kiérne már talán hajnalodna is, értelmetlen volna az egész.

-Szerintem mindannyian próbáljunk meg megnyugodni. Menjünk be a társalgóba, gyújtottam tüzet.

Mindenki bólintott.

-Én megyek és megszerelem a tetőt Candy, ahogy ígértem, az eső úgy szakad, hogy jobb, ha most megcsinálom.

-Köszönöm Tino, rendes tőled. - mosolygott rá.

-Én azt hiszem lefekszem, elég volt ennyi izgalom egy napra. - indult az emelet felé Naomi.

Candy utána sietett, vélhetőleg, hogy megkérdezze, hogy érzi magát. Gondolom senki sem erre számított mikor eljött ide. Egyszer biztos, ez nem egy sima összejövetel. Csak tudnám, hogy miért támadta meg a fickó pont Blaire-t.