1866. június 12.

Lupus

(Naplóbejegyzés)

-Rosszul tartod, két kézzel markold meg, tartsd magad előtt úgy, hogy a lábad és a penge 90 fokos szöget zárjanak be, ha nem így teszel, akkor minden lépésed elméred és a penge ellened fordul a súlyával. – Utasított Magnus, Én pedig próbáltam megtenni azt, amit mondott, sikertelenül, ki tudja már hány alkalommal, de sikertelenül tettem le a pengét a földre. Bosszús voltam, leginkább magamra, de folyton csak kisebb dolgokra fogtam rá a gyengeségem, mint például Makacs megzavart azzal, hogy nézett vagy, hogy a vadászok visszatérte kizökkentett. – Reménytelen. – Nyögtem ki elkeseredetten. Az utóbbi majdnem két hónapban sokat fejlődtem, éreztem magamon a változást. Erősebb lettem, jobbak lettek a reflexeim, ám ezek mind nem sokat számítottak, ha nem tudtam megbarátkozni a pengékkel, egyszerűen nem sikerült összekovácsolódnom a fegyverrel, Magnus azt mondta akkor mondhatjuk azt, hogy haladó szintre léptem, ha sikerül a fegyvert a kezem meghosszabbításaként kezelnem.

-Borzasztó könnyen feladod, így akarsz majd tenni akkor is, ha a családodért kell vért ontanod? Félre sikerül egy lépésed és máris feladod, feladod majd a harcmező kellős közepén? – Késként döfött belém, amit mondott. Igaza van, nem akartam bevallani, de tudtam, hogy így van. Egy harcos soha nem adja fel, Én most mégis feladtam, ha csak egy pillanatra is, de megtettem, szégyelltem magam.

-Mára elég volt, pihend ki magad, holnap folytatjuk, de ajánlom, hogy tedd félre a makacsságod és tedd azt, amire utasítalak. – Hátat fordított nekem és ott hagyott. Borzasztóan mérges voltam magamra, amiért Magnus-t is sikerült magamra haragítanom. Felvettem a pengét és beraktam a helyére Magnus fegyverei közé. Megtornáztattam a végtagjaimat majd kiléptem a napfényes udvarra, de ahogy kiértem meg is torpantam azonnal, behúzódtam az istálló egyik vastagabb oszlopa mögé ahonnan remekül kiláttam a vendégház előtti térre. Az egyik távoli rokonunk Thor és Lorand beszélgettek, ebben ugyan semmi furcsaság nem volna akkor, ha nem tudnám, hogy a két férfi ősi riválisok hírében állnak és, ha tehetik nem közelednek a másikhoz. Furcsáltam azt a bensőséges beszélgetést, amit Ők folytattak. Lorand még Thor vállára is tette a kezét miközben hozzá beszélt, innen nem hallottam miről beszélgettek csak mondatfoszlányok jutottak el a fülemig.

- …megtalálták, de nincs egyben….

-…gondoltuk már akkor, amikor belekezdtünk….

-…felejtsd el, őrültség… - Ezután már nem hallottam többet, halkabbra vették a hangjukat majd percekkel később együtt indultak meg a vendégszálló felé és elnyelte őket az épület. Homlok ráncolva igyekeztem összerakni azt, amit hallottam, de az egész annyira összevisszaság volt, hogy megráztam a fejem és inkább nem foglalkoztam vele tovább. Nem az Én dolgom, gondoltam, bár azért a fejemben motoszkált tovább a furcsa beszélgetés.

Behajtottam az istálló ajtaját és elindultam az udvart átszelve a kastélyba. Apám beszélni akart velem, már napokkal ezelőtt szólt, hogy ma, ahogy visszaértek a vadászatról mondani és mutatni akar nekem valamit. Nem mondhatnám, hogy hatalmas lelkesedéssel mentem be a kastélyba és vettem az irányt apám dolgozószobája felé. Az utolsó beszélgetésünk kicsit sem sikeredett kellemesre és azóta kerültem Őt, Ő sem szándékozott velem egy helyen megjelenni, most viszont határozottan utasított arra, hogy beszéljünk.

Bekopogtam az ajtón, de Apám mély, dörmögő hangja helyett egy női hang invitált be. Meglepetten nyitottam be és egy fiatal, talán anyámmal egyidős, barna hajú kék szemű Nő ült a vendég karosszékben. Arca angyali volt, alázatosságot és tüzes ellenállást egyszerre tükrözött. Úgy nézett rám mintha ismerne, kicsit zavarban is éreztem magam a nő előtt. Ám ami még érdekes volt, hogy a nő mögül egy hétéves forma lány pillantott ki. Szemei akár a smaragd olyan zölden ragyogtak, aprócska volt, törékeny kis madár. Úgy nézett rám, mintha valami hatalmas úr volnék. – Az Apámat keresem, hivatott. – Öles léptekkel kerültem beljebb a dolgozószobában. – Itt vagyok Federico, de mi ez a modortalanság? Mutatkozz be a hölgyeknek Fiú. - Meghajoltam enyhén csupán. – A nevem Federico Caleb Redway. – Visszaegyenesedtem és pillantásom ismét a leánykára vándorolt. A Nő felállt a székéről és a szoknyáját kissé megemelve meghajolt. – Lorana Grófné vagyok, Ő pedig a lányom Clarissa grófkisasszony. – Előre terelte a lányát, aki nem hajolt meg előttem, sőt, bátran a szemembe nézett, vakmerőség sugárzott minden porcikájából.

Végül az édesanyja ismét maga mögé terelte a lányt. Apám rám nézett majd jelentőségteljesen mellém lépett. – Federico, hadd mutassam be a menyasszonyod. – Ledöbbentem és azonnal tiltakozásra nyitottam volna a szám, de Apám csupán a nézésével belém fojtotta a szavakat. – A grófné nagylelkűen felajánlja leánya kezét a Redway örökösének, tehát neked, az ajánlat nem visszautasítható, kölcsönösen szüksége van mindkét félnek erre a házasságra, csak így sikerülhet egyesíteni az erőket és harcba szállni Belián-nal. – Bár Apám az egészet egy tárgyként kezelte Én nem ugyanígy vélekedtem efelől. Nem bírtam megszólalni, de Apám cselekedett helyettem. A nőt és a lányát kikísérte és adott pár vadászt kíséretnek, míg visszaérnek a kastélyukba. Én továbbra is ott álltam és csak néztem magam elé, 10 éves múltam és máris elkötelezett lettem?

-Tudom ez hirtelen ért Fiam, megértem, ha a szükség nem hozná nem döntöttem volna e képpen és a szabad választás jogát adtam volna a kezedbe, de szörnyű idők következnek és szükségünk van szövetségesekre. A házasság természetesen 10 év múlva válik esedékessé, ne fehéredj le, mellesleg egy harcos nem magára gondol először hanem a népére, a családjára. Kötelességed megtenni.

Még a szobám falai között is visszhangoztak a fejemben Apám szavai „kötelességed megtenni.” Dühös lettem, nekem aztán semmi kötelességem elvenni egy ilyen kis nyafka lányt, egy harcosnak nem kötelező asszonyt választani, nem akartam megházasodni!

Eldobtam egy párnát az ágyamról mérgemben, folytattam volna a dobálást, ha nem kopognak a szobám ajtaján. – Tessék! - Invitáltam be édesanyámat. Valaha nagyon gyönyörű nő lehetett, de mostanra már az idő kicsit elcsúfította az arcát, meggörnyedt a háta és meglátszott a házasélet nyomai is rajta. Belépett, becsukta az ajtót maga után majd helyet foglalt az ágyon mellettem. Egy darabig nem szólaltunk meg végül Édesanyám végig simított az arcomon.

-Anyám, ez igazságtalanság, Én még nem.. Én ezt nem akarom! – Fakadtam ki, hónapok óta először voltam a koromhoz illő gyermek, egy 10 éves fiú panasza szólt az Őt szülő nőhöz. Anyám csak magához vont és biztonságot nyújtó karjaiba zárt. Nem sírtam, abból a korból már rég kinőttem, sírni csak a gyász vehetett rá, semmi más.

-Tudom mit érzel Kisfiam, elhiheted, hogy tudom, de ez nem a világvége. – Simogatta meg a karomat. Lágy hangja megnyugtatott. Szerettem az Édesanyám, nála mindig békességre találtam, sosem értettem Apám miért bánik vele és velem is úgy, mint kívülálló söpredékkel. Olykor úgy néz rám, mint a fiára, mint mikor a vadászaton voltunk, máskor azonban, ha nem vesz minket körül senki, rideg és távolságtartó.

-Édesanyám, olyan sok mindent nem értek. – Vallottam be keserűen, ott motoszkált bennem Apám távolságtartása, ez az egész harc a farkassal, a családi összetartás, ami most meginogni látszik, nem értettem mi miért történik. Anyám mellett újra kisgyerekként viselkedtem, egyedül Ő nem szidta meg a fejem azért, mert panaszkodom, mert ellenkezem.

-Tudom Kisfiam, tudom, idővel megértesz majd mindent.

-Idővel? Én most akarok tudni mindent. – Néztem fel rá. Ő csak mosolygott és csókot nyomott a homlokomra. –Kicsit türelmetlen vagy Kisfiam. – Mosolygott tovább, de láttam az árnyékokat az arcán. Bár a szája mosolygott a szeme szomorúan nézett rám. Bár megérteném, hogy édesanyám miért szomorú mindig. Újra magához ölelt Én pedig hozzá bújtam, nem vagyok még férfi csupán azzá szeretnék válni, bár nem hiszem, hogy valaha eltudnék szakadni Anyámtól.

-Készülődj Kisfiam, hamarosan a Nagyteremben lesz egy kisebb tanácskozás, mindenki jelen lesz a kastélyból, Apád rád is számít, öltözz fel szépen. – Hessegetett odébb, hogy készülődjek, Ő maga felszedegette az imént szétrugdalt párnáimat és az ágyra rakosgatta őket. Pír öntötte el az arcom szégyenemben, hogy Édesanyámnak utánam kell takarítania mikor egész nap mást sem csinál a kastélyban. Rám mosolygott majd kilépett a szobámból és magamra hagyott. A szekrényemből elővettem egy nem átlagos, de nem is igazán ünnepélyes öltözetet és magamra öltöttem. Apám és a tanácskozásai, kissé még mindig dühös voltam rá a mostanában hozott rossz döntései miatt. Mióta eltűnt Vergillius azóta Apám mintha teljesen elvesztette volna a józan eszét, rossz döntést halmoz rossz döntésre, kezdte azzal, hogy hamar feladta a kutatást a harcos után, alig egy hónapig kutattunk utána, majd jött az, hogy bizalmatlanságot keltett a családon belül a kijárási tilalommal, végül itt ez az érdekházasság, most vajon mire készülhet?

*

-Ez szín tiszta őrültség, te sem gondolhatod komolyan Orfeus. Mind odavesznénk akárhányan is vagyunk. – Szólalt fel az idős férfi, akit ez idáig talán most láttam másodjára, az üléseken pedig először. – Ha valóban olyan őrültség, mint ahogyan mondod Gedeon, akkor kérlek, világosíts fel mindenkit, Te milyen ötlettel állsz elő. – Apám rideg volt, ennyire még talán sohasem láttam eltökéltebbnek és ellenkezést nem tűrőnek. Ösztönösen lapítottam a széken, melyen ültem és meg se nyikkantam pedig Én magam is úgy éreztem Apám a vesztükbe fogja küldeni az egész családot.

Kár volt emlegetnem, hogy vajon miféle őrültséggel rukkolhatna elő az utóbbi idő rossz döntései után, mert most már látom Apám képes túlszárnyalni önmagát.

-Sejtettem, tehát semmi, akkor maradunk a tervnél…

-Ez nem terv, ez egy kétségbeesett ember utolsó próbálkozása. – Mindenki, Én is, az asztal másik végén ülő Magnus-ra néztünk. Izzó tekintettel meredt Apámra, egy szikrányi félelem sem volt benne, magabiztosan kihúzta magát, ha nem tudnám azt, hogy az Apám az uralkodó azt hihetném Magnus az. Pont ugyanolyan tartás volt benne, szavai bezengték a Nagytermet, tekintélyt parancsolt már maga a megjelenése, pedig nem különösen öltözött ki a tanácskozásra és semmi különös kiváltság nem lengte körül mégis uralkodónak tűnt a sok vadász között, ámulva tekintettem rá és kicsit irigykedve is.

-Parancsolsz?! – Mennydörögte Apám. Felállt a székéből és termete már önmagában félelmet keltett sokunk szívében. Én ismertem ezt a dühöt, ilyenkor Apám már nem gondolkodik racionálisan, két dolgot nem tűr, az pedig az ellentmondás és a szenvtelenség. Ezt a kettőt most viszont egyetlen embertől kapta. Nem értem Magnus-t, mintha állandó ellentét lenne közte és Apám közt.

-Szerintem ebben a teremben mindenki tisztán hallotta, amit mondtam, ez az egész nem több mint egy utolsó kísérlet az elkerülhetetlennel szemben. Ugyan már, itt a legtöbben tudjuk jól, hogy csak idő kérdése és az egész Redway vár, népével, állataival és dicső múltjával a semmibe vész majd. – Szavai hallatán mintha a levegő is megfagyott volna a teremben, senki sem szólt, még Apám is hallgatott. Nem lehet, hogy a vár megsemmisüljön, ez badarság.

-Tévedsz Magnus, a várat fal veszi körül, hosszú idők óta és mindeddig védelmezett bennünket, tévedsz, ha azt hiszed, ez most másképp volna! – Szólaltam fel, minden szempár rám szegeződött, némelyikben megvetés csillogott, mert gyermek létemre, meg mertem szólalni egy ilyen fontos ügyben, voltak azonban, akik elismerően biccentettek felém, Apám és Magnus voltak az egyedüliek, akik egyáltalán nem reagáltak arra, amit mondtam. Pirulva ültem vissza a székemre és innentől kezdve hallgattam.

Magnus még egy ideig szócsatát vívott Apámmal, majd minden illem elhagyásával csak kiment a teremből, az ajtó nagy csattanással zárult be mögötte.

-Ahogy már mondtam maradunk a tervnél, azok, akik ezt úgy vélik őrültség, azoknak nem kötelező ebben részt vennie, de számítsanak a sújtó következményekre. – Ezzel véget is ért a tárgyalás, tudtam, hogy nem adott egy vadász számára sem választási lehetőséget, mindenkinek követnie kell az utasításait.

-Federico, te maradj még. – Megtorpantam az ajtóban és kelletlenül visszafordultam Apámhoz.

-Illetlenség volt felszólalnod a tárgyaláson, ezért pedig még számolni fogunk Fiú. Most azonban nem erről akarok beszélni veled. – Hangsúlyából ítélve csakugyan fontosabb dolog lehet ezúttal terítéken. Ösztönösen hallgattam, mert tudtam, nem segítenék magamon azzal, ha a szavába vágnék.

-Clarissa grófkisasszony és Lorana Grófné a kastély népének vendégszeretetét élvezik, ugyanis veszélyes volna, ha útnak indulnának, míg ilyen szeszélyesek a körülmények. – Elhallgatott én pedig nem tudtam ez miért oly fontos a számomra, kár volt akárcsak elgondolkodnom is ezen, mert pár perccel később, Apám a tudtomra is adta.

-Azt akarom, hogy légy a grófkisasszony mellett, vezesd körbe a várban, mutass meg neki mindent, szórakoztasd, nyűgözd le. És ne is próbálj ellenkezni Fiú, ez a jegyesség fontos a néped, a népünk számára, el kell nyerned a lány bizalmát, ezzel pedig az anyjáét is megszerezzük. Ha a lány a tenyeredből eszik majd, akkor az anyját is megnyertük, ezzel pedig a Redway klán újabb katonákkal, birodalommal bővül majd, az Ordas pedig mindörökké a múlt sötét árnya marad csupán. – Apám szavai mélységesen elgondolkodtattak. Nem akartam ezt a jegyességet, nem akartam, hogy egy 7 éves forma kislány a sarkamban loholjon, mikor nekem edzéseim vannak, és ekkora a felfordulás. Egyáltalán nem akartam még csak házasságra sem gondolni, Én harcos leszek, vadász, nem holmi családember. Bár bennem gyülekeztek a sötét viharfelhők, mégis higgadtan válaszoltam, magamat meghazudtolva.

-Igen Apám. – Szinte a földig ért az orrom oly boldogtalanul mentem megkeresni édesanyámat, hogy vigasztalásra leljek ölelő karjaiban. De bárhová is mentem nem találtam Őt.