1866. április 7.-8.

Férfi akarok lenni!

(Naplóbejegyzés)

Hirtelen ültem fel az ágyamban és vadul kapkodtam a levegőt. A tüdőm csak úgy szomjazott a levegőre Én pedig igyekeztem lecsillapodni és megnyugtatni magam, hogy korán sem az erdőben vagyok, hanem a biztonságot nyújtó toronyszobámban. A takaróm a földön hevert megannyi más dolog mellett. A rémálom után képtelennek éreztem, hogy folytassam békésen az alvást. Az ablakhoz léptem ahonnan a fenyvesek teteje látszott csupán a falon túl. Régebben mikor kinéztem elgondolkodva még csak nem is sejtettem, hogy több rejlik az erdőben, mint amit a fák teteje mutat. Nem békés, inkább nyughatatlan, mintha lelke volna, sötét és gonosz lelke. Megborzongtam. Pillantásomat elfordítottam az erdőről és az udvar sötét körvonalait néztem tovább. A gázlámpáink gyéren megvilágították az udvart, de innen csupán pár fényesebb foltot mutatott.

Már majdnem úgy határoztam mégiscsak megpróbálkozom az igazak álmát aludni mikor egy árny suhant át a lámpák által megvilágított téren. Az istállók felé haladt, nem óvakodott, de még csak nem is állt meg, határozottan haladt. Gondolkodás nélkül kaptam magamra egy melegebb kabátot és a csizmáimat majd az apámtól kapott tőrrel az övemben elindultam le az udvarra. A folyósok csendje annyira ismeretlen volt a nappali nyüzsgések után. A nagy kastélykaput kitártam és kiléptem a szállingózó hófúvásba.

A friss hó majdnem fél méternyire temette be az udvar kövezetét. Nem tudtam oly fürgén haladni, mint az, akinek nyomába szegődtem. De a hónak köszönhetően a friss lábnyomok még látszódtak és követni tudtam ezáltal a betolakodót. A tőr most már a markomban volt, fogalmam sincs mikor kaptam elő az övemből, de a kezemben pihent, magabiztosan szorongattam, mint egyedüli fegyverem, ha olyan helyzetbe kerülnék. Az istálló belsejéig tartottak ki a nyomok, egy pillanatra megálltam és nagy levegőt vettem, éreztem, hogy badarság volt egyedül kimerészkednem, de most már visszaút nincsen. megacélosítottam az idegeimet és beléptem a széna és ló szagú épületegyüttesbe. Lovak kapták fel fejüket érkezésemre. Ám rajtuk kívül senki más nem tartózkodott odabent. Értetlenül álltam és megfordult a fejemben az is, hogy az egészet odaképzeltem csupán, ám ekkor egy hegyes dolog érintette meg a hátam, pont ott ahol a szívem helyezkedett el. Nem mozdultam, nem mertem megtenni, Apám arra tanított, hogy mindig fontos megőrizni a hidegvérünket.

-Azzal a mihaszna konyhai késsel kívántál volna harcba szállni Fiú? – Magnus hangja becsmérlő volt, a szúró érzés hamarosan megszűnt Én pedig szembefordultam a vadásszal. A Nodachi pihent a karjában, Ő maga csupán egy nadrágban volt, felülről semmi sem védte a maró hidegtől, de úgy látszott meg sem érzi a fagyot, verejték gyöngyözött a homlokán.

-Mondtam már, a nevem Federico. És hidd el, megtudnám védeni magam! – Bosszantott a pökhendisége. Bár az Én kezemben csupán egy apró arany markolatú tőr hevert, míg az Ő karjában a gyilkos Nodachi penge mégsem éreztem úgy, hogy Én volnék a fegyvertelen. Sokszor mondták már nekem, hogy nem minden a nyers erő, már akkor tudtam, hogy ez így van, fürgeségemmel sokkal jobban boldogultam a velem egyidőseknél, sőt, volt, hogy Apámat is megleptem egy két újabb mozdulattal.

-Mit keresel idekint? – Elraktam a tőrt az övembe majd odaléptem Makacshoz. – Ugyanezt kérdezhetném Én is. Követtelek. – Válaszoltam egyszerűen, bár a szívem hevesen kalapált. Nem mutathattam ki a harcos előtt, hogy félelmet ébreszt bennem.

-Nem tudom, honnan veszed a bátorságot, hogy ilyen hangnemben válaszolgass nekem, nem emlékszel a mesére? A vakmerőség halálhoz vezet. – Forgatta meg a Nodachi-t a kezében. A penge hangja, ahogy átszelte a levegőt olyan éles volt és csodálatos, hogy nem tudtam levenni róla a szemem. Csak néztem, ahogy Magnus a pengét forgatja a kezében, olyan magabiztosságot sugárzott, rettenthetetlenséget és erőt, amely teljesen lenyűgözött ugyanakkor el is borzasztott.

-A vakmerőség csak akkor vezet halálhoz, ha nem tudjuk kezelni. – Válaszoltam még mindig a penge bűvöletében. Magnus észrevette, hogy nézem a pengét és elmosolyodott. A mosolya annyira hideg és átlátszó volt, hogy felállt a hátamon a szőr.

-Azt akarom, hogy taníts meg a fegyverhasználatra. – Napok óta bennem volt már ez, de most értem el odáig, hogy Magnus szemébe mondjam. A harcos egy pillanatra abbahagyta a fegyver forgatását és engem nézett. Talán percek is elteltek mire megszólalt.

-Nem. – Kurta, rövid válasz volt, de annál nagyobb csalódást keltett bennem. – Miért nem? Harcos vagy, értesz a fegyverforgatáshoz, mellesleg jobb dolgod úgy sincs, mivel Apám nem engedi, hogy távozz Redway-ből. – Hozakodtam elő az összes okkal, amely az eszembe jutott, Magnus tekintete azonban acélos volt, nem tükrözött egyetértést.

-Azt mondtam nem. – Határozottsága olyan erővel ért, hogy elveszítettem azt a hevességet, amivel el akartam érni a célom. Olyannyira hittem abban, hogy Magnus majd úgy dönt, megtanítja nekem a fegyverforgatás művészetét, hogy meg sem fordult a fejemben az ellenkezője. – Miért nem? – Követtem a most már az udvarra igyekező vadászt. Nem szólt hozzám és nem is nézett rám. Átvágott a hóval borított udvaron egyenesen a vendégszállók felé. Alig tudtam tartani az iramot vele, csak azért nem akadtam el a hóban, mert az Ő lábnyomaiba taposva követtem. – Minek kell neked mindenre okot találnod? Azt mondtam nem, hát elégedj meg ennyivel. – Ezzel belökte a vendégszálló ajtaját és belépett. Kint maradtam a hófúvásban egymagam. Mérgesen löktem be az ajtót és odabent leráztam csizmámról és nadrágomról a porhavat. Magnus már a folyosó végén járt, futva indultam meg a nyomában, csizmám koppant a folyosó kövezetén, csak remélni mertem nem verem fel a fél kastélyt. Magnus hirtelen megállt Én pedig neki ütköztem nagy igyekezetemben.

-Ha megteszed, amit kérek, utána esküszöm békén hagylak Magnus. – Mondtam lázas izgalommal. Nem akartam magamra haragítani a harcost, de szükségem volt arra, hogy meg tudjam magam védeni és, hogy ha kell, a Farkas ne tudjon ártani nekem. – Rendben, de most mondom, kemény lesz az edzés és nem fogadok el egyszer sem semmiféle gyengeséget, amit mondok és amikor mondom, azt megteszed. Értetted? - Szinte felragyogott az arcom, azonnal bólintottam. Magnus csak horkantott egyet. Láttam rajta, hogy ez nincs ínyére, de nem különösebben érdekelt. Mióta csak megtudtam a farkas létezését és mióta Vergilliusnak is nyoma veszett úgy éreztem, hogy nem hagyatkozhatok a felnőttek védelmére, tudnom kell nekem is megvédeni önmagam. – Most pedig jobban tennéd, ha visszamennél a szobádba, ha csak nem akarsz a szobám előtt őrt állni. – Elvörösödtem zavaromban majd megfordultam és elindultam. – Jóéjt Magnus. – Szóltam még vissza, válasz nem érkezett csupán egy ajtó csapódás jelezte, hogy Magnus már nincs velem a folyosón. Vigyorral az arcomon léptem ki ismét a hóesésbe. Nehezen, de végül sikeresen bejutottam a szárnyas ajtón keresztül a kastélyba. Ismét megszabadultam a rám tapadt hótól és neki indultam szelni a lépcsőfokokat a szobámig.

-Hol voltál Federico? – Dörrent egy mély férfihang a hátam mögül. Megdermedtem és lassan megfordultam. Apám robosztus alakja magasodott fölém. Hirtelen olyan kicsinek éreztem magam.

-Megnémultál Fiam? – Akartam mondani, hogy nem, de az feleselés lett volna, azt pedig Apám soha nem tűrte el. – Kint voltam az istállóban a lovamnál, Apám. – Feleltem és igyekeztem a szívverésem lenyugtatni még mielőtt elárulta volna, hogy hazudtam.

-Mit kerestél a lovadnál az éjjel közepén? – Most megfogott, nem tudtam azonnal válasszal szolgálni. Éreztem, ahogy egy izzadtság csepp legördül a tarkómon. – Rémálmom volt, felriadtam és akkor hallottam meg a nyerítéseket, lesiettem, de nem volt semmi különös, vissza is jöttem. – Még sohasem hazudtam az Apámnak, most sem ment a legjobban, de ha elmondtam volna neki az igazat azonnal pofon vágott volna és megtiltotta volna, hogy akár Magnus közelébe is menjek.

-Különös, Én nem hallottam semmit. – Pödörte meg a bajuszát és úgy nézett engem mintha belelátna a lelkembe. Nem szóltam semmit csak álltam a tekintetét. Pár percig nem történt semmi majd Apám elfordult és elindult a dolgozószobája felé. – Kövess Fiam. – Kelletlenül, de Apám után iramodtam. Reménykedtem benne, hogy nem tud semmit a terveimről Magnusz-szal.

A dolgozószobájában pislákolt egy gyertya, semmi más, az is az asztal közepén hevert egy csomó papíros felett.

Jól nevelt gyerekként megálltam az asztala előtt és vártam, hogy hozzám szóljon vagy hellyel kínáljon. – Leülhetsz. – Helyet foglaltam a széken és figyeltem Apámat. Elővett magának egy kubai szivart majd meggyújtotta és mélyet szippantott belőle. Ültem és vártam, hogy mit szeretne még tőlem az apám, látszólag Őt nem annyira foglalkoztatta, hogy ott ülök vele szemben, még csak egy pillantást sem vettet rám.

Kezdtem feszélyezve érezni magam. Végül, millió meg egy idő múlva megszólalt.

-Jobb szeretném Fiam, ha nem nagyon társalognál a vendégeinkkel. – Megmerevedtem. Apám tud Magnus-ról és a beszélgetésünkről? - Minden bizonnyal tudsz arról, hogy elrendeltem, senki nem távozhat a kastélyomból bizonyos okok miatt. Most nem bízhatunk saját rokonainkban, addig, míg ki nem derül az igazság. – Ült le a karosszékébe és szivarozott tovább. Bennem valami megpattant, nem tudom, hogy mondhatnám el mit éreztem, de nem bírtam szó nélkül hagyni Apám szavait. – De Ők a családunk, össze kell tartanunk! A Redway-ek csak együtt erősek! – Észre se vettem, hogy kiabálok, az asztalra csapva álltam fel a székből és néztem Apámra. Egy arcizma sem rándult, úgy nézett rám, mint egy kis parazitára.

-Ezt nem Te fogod eldönteni Fiú. – Elléptem az asztaltól és kihátráltam a dolgozószobából. Dühös voltam, nagyon. Lehet, hogy csak egy 10 éves fiú voltam, de nem bolond, magamban megvolt a saját véleményem. A szobám ajtaját hangos csattanással vágtam be magam után és belerúgtam az első elém kerüli tárgyba, a székembe.

-Hogy képzeli Apám, hogy bárhogy is nyerhetünk, ha saját magunk embereiben sem bízunk meg? Megértem, hogy tartózkodik, van is oka rá, de, ha eltávolodunk mindannyian a démon közénk férkőzik, és akkor már nem csak egy gyilkos lesz, nem csupán a Farkas fog ölni, de a bizalmatlanság is szedi majd áldozatait… - Mérgesen huppantam le az ágyam szélére. Legalább egy valamiben biztos voltam, meg kellett tanulnom a fegyverforgatást, e nélkül ebben a fejetlenségben semmi esélyem sem volna.

*

-Ha továbbra is ily módon igyekszel megerősödni, akkor még legalább 10 évig semmire sem mész. – Oktatott ki Magnus miközben a boxoknak dőlve figyelte hogyan kínlódom pár apróbb bála emelgetésével. Újra fejem fölé emeltem a 10 kilós bálát majd letettem és megismételtem újra a folyamatot. Makacs az állásából kihajolva nézte szerencsétlenkedésem, mintha szemében huncut vidámságot fedeztem volna fel.

-Elég lesz, most. – Ledobtam a bálát a földre és megtornáztattam a karjaimat. Mindegyikben tompa fájdalom lüktetett az intenzív fél órás emelgetéseknek köszönhetően. Látszólag Magnus-t egy percig sem érdekelte mennyire vagyok kimerülve máris osztotta a következő feladatot. Makacsot kellett felszerszámoznom majd a feladat szerint futtatnom kellett az udvarban úgy, hogy az iramot tartva Én is vele futok. Mikor rákérdeztem miért van erre szükség, a válasz hamar megérkezett. – Mert a Társadnak is erőben kell lennie, ha egyikőtök gyenge, akkor mit sem ér az egész. – Nem kérdeztem többet, felszerszámoztam Makacsot, Magnus utasítása alapján plusz nehezékekkel láttam el, hogy a súly nagyjából kiadja az Én súlyomat. A terhelés végeztével kivezettem az udvarra, mindent az éjszakai hó borított. Talán 30-40 centi magasságban terített be mindent. Kissé kétkedve néztem végig az udvaron. Itt nem, hogy futni lehetetlen, de még a séta is erőfeszítés. – Ha arra vársz, hogy majd megerősödsz magadtól akkor állj csak nyugodtan tovább. – Dühösen fordultam felé majd elindultam, Makacs az egészet mókának vette és gyorsabban iramodott neki, hosszú lábai könnyebben taposták a havat, mint az enyéim és nem kellett sok, hamarosan a hóban feküdtem arccal lefelé míg a lovam messzebbről nézett vissza és horkantgatott. Magnus tapsolni kezdett és elnevette magát. Pír öntötte el az arcom, felálltam és lesöpörtem a havat ruhámról, bár olyan mértékben átitatta már az öltözékem, hogy csurom víz voltam végig. Odalépkedtem Makacshoz és újra a markomba szorítottam a kötőféket. – Indulás! – Ismét megpróbálkoztam a futással és megint csak a hóban kötöttem ki. Így ment ez legalább egy órán keresztül. Az utolsó próbálkozásomkor már sikerült párszor elesés nélkül végig haladni az udvaron. Büszkén álltam meg Magnus előtt.

-Nem volt olyan rémes, mint amire számítottam. – Tőle ez akár dicséretnek is minősülhetett. Bevezettem Társamat majd leszerszámoztam és egy pokrócot tettem a hátára. Mikor végre az állásába került, lerogytam egy bálára és kifújtam magam. Keményebb volt az első edzés, mint gondoltam. Fájt minden porcikám és az izomláz minden tagomat utolérte.

-Állj fel! – Határozott utasítás kaptam, nagy nehezen felkeltem a báláról és igyekeztem megállni a két lábamon. Egy penge repült felém és csak a jó reflexeimnek köszönhettem, hogy nem talált el hanem a markomban kötött ki. – Szép, most pedig támadj! – Suhintottam párat a fényes pengével majd nekirontottam Magnus-nak.