1866. március 17.

Kései fagy

(Naplóbejegyzés)

A kastély csendesebb, mint valaha, minden felnőtt a Nagyteremben ülésezik. Engem, mint gyereket nem engedtek be, várok, több mint 2 órája várok, hogy kinyíljon a nagy szárnyas ajtó és megtudjam milyen döntésre jutottak. Egy hónapja keresik már Vergillius-t, de továbbra sincs semmi nyom, a kései hóviharok pedig csak nehezítik a vadászok dolgát. Szinte soha nem látjuk itthon a férfiakat, éjjel-nappal úton vannak és az erdőt járják, bár mindenki tudja,esélytelen, hogy élve rátaláljanak a vadászra. A hó akár 5 méter mélyen is rejtheti maga alatt a vadászt. Apám azonban sohasem hagyta hátra egyetlen egy emberét sem, most sem szándékozik feladni anélkül, hogy biztos nyomot ne találna Vergillius haláláról.

A nagy szárnyas ajtó hirtelenjében kivágódott és a dühös Magnus viharzott el mellettem. Apám a nevét kiabálta, de a vadász nem nézett vissza. Értetlenül álltam és néztem hol Apámra, hol Magnus-ra, aki gyors léptekkel indult meg az udvar felé.

-Magnus!! – Apám hangja most már dühében csengett, a nagy terem csak úgy visszhangozta mély hangját, összerezzentem, de úgy látom csupán engem rettent meg a nagy harcos dühe.

Apám és a többi férfi elindult Magnus után, rám egy pillantást sem vetettek, de most nem is bántam, haragjuk szinte perzselt így is, hogy nem felém irányult. Ahogy kiléptek az udvarra utánuk siettem, bár tudtam, hogy nem szabad,a kíváncsiság hajtott és eleget tettem neki.

-Azonnal szállj le a lóról Magnus, ez parancs! – Mennydörögte Apám, de a vadász dacosan nézett vele szembe és nem teljesítette akaratát. Szeme vakmerőségről és dühről árulkodott, talán mintha valamelyest megvetést is láttam volna benne.

-Orfeus, te nekem régen ne parancsolhatsz már, szabad akaratomból jöttem el a várba, szabad akaratomból távozom, ha úgy kívánom. – Köpte a szavakat, mint egy kígyó a mérgét. Apám arca hirtelen váltott át egészséges fehér-rózsaszínről vörösesbe.

- Nem engedhetem, hogy bármely harcos, aki a váramban tartózkodott az Esztendő ünnepén, távozzon! – Dühe ellenére a hangja csupán felsőbbrendűséget sugallt. Magnus egyenesen Apám szemébe nézett majd megsarkantyúzta lovát és elvágtatott az istállók felé. A kőangyal szobor mögül halkan kilépve Magnus után siettem. Tudom, hogy bármi is történt, azt nem Apámtól fogom megtudni.

*

A harcos lova kipányvázva állt még mindig teljes felszerelésben díszelegve. Ám lovasát nem láttam sehol. Már kezdtem azt hinni, hogy nincs is itt, amikor hirtelen megszólalt mögülem.

-Te követtél engem? – Megpördültem, hogy szembe nézzek vele, mikor az Esztendő ünnepén együtt érkeztünk vissza a kastélyba észre se vettem milyen magas és szikár alkatú férfi. Most ez mind szembe tűnt, ahogy egy méterre állt előttem és magasodott fölém. Akaratlanul is hevesebben vert a szívem és két lépést hátrébb léptem.

-N..nem..vagyis igen, követtelek..mert tudnom kell mi történt a nagy teremben! – A mondat végére sikerült egy kis bátorságot csempésznem a hangomba, bár belülről még mardosott a félelem, de nem mutattam.

-Ha tudni akarod, akkor kérdezd meg az Apád, most pedig kotródj innen, dolgom van. – Felém lépett majd arrébb taszított és elment mellettem be az istállóba. Elkapott a méreg és a félelmet feledve utána mentem. Az istálló egy hatalmas nagy épületegyüttes egyik szárnya volt, legalább 30 boksz helyezkedett el benne, többnyire teli volt lovászokkal, de most egyikük sem tartózkodott itt, mindannyian a gyűlésen vettek részt.

A félhomály és a lovak összetéveszthetetlen szaga vett körül. A bejárattól nem messze az egyik boxból a fiatal szürke mén dugta ki hatalmas fejét. Találkozott tekintetünk és úgy éreztem felismer.

-Egy harcos és lova egy azon lélek, ha az egyik meghal, a másik megérzi. – Megfordultam és ismét a vadásszal találtam szemben magam. – Ezzel mit akarsz mondani? - Féloldalas vigyorral az arcán ellépett mellettem és kinyitotta a lovam melletti üres boxot. Nem felelt a kérdésemre, úgy tett mintha ott sem volnék.

-Kérdeztem valamit. – Próbálkoztam újra, hátha ezúttal érkezik válasz, érkezett is, de nem olyan, amire számítottam. – Hallottam. – Válaszolt majd egy nagyobb darab pengével jött ki az üres boxból.

Kissé tartózkodva elhátráltam előle bár mögöttem ott sorakoztak az állások, nem lett volna már hová hátrálni. Mikor meglátta a tiszta félelmet rajtam elnevette magát, nevetése tele volt gúnnyal és megvetéssel.

-Mit akarsz azzal a pengével? – Kérdeztem, szerencsémre a hangom nem remegett meg, pedig úgy reszkettem, mint a nyárfalevél. Magnus rám nézett majd a mutató és a hüvelykujja közé illesztette a pengét és végig húzta rajta az ujjait. Vér serkent ki mindkét ujjából ahol a penge érintette a bőrt. Felszisszentem, de Magnus láthatólag észre se vette mi történt.

-Ez nem egy közönséges penge Fiú, ez egy Nodachi. – Látván értetlenségem folytatta a fegyver ismertetését. – A Nodachi más néven „hosszú kard”, 1,5 -2 méter hosszú, többnyire erősen hajlított penge. A hossza miatt a súlypontja a végén helyezkedik el, ezért nehéz megtartani és persze használni is. Amit most te látsz az egy 1,5 méter hosszú Nodachi, családom nagyra becsült harci fegyvere. – Szinte óvó szeretettel nézett a fegyverre. Soha életemben nem láttam még hasonló pengét és ezért elbűvölt. Láttam már közönséges pengéket, de ez valóban más volt, mintha valamiféle energia lüktetett volna benne. Magnus érdeklődve figyelt engem majd a Nodachi-t visszacsúsztatta a tokjába. A varázs azonnal szerte-foszlott és visszacsöppentem a valóságba.

-Apám miért nem engedi, hogy távozz a Redway kastélyból? – Bukkant elő belőlem hirtelen a kérdés, Magnus felhúzott szemöldökkel nézett rám majd elfordult tőlem és visszatette a fegyvert oda, ahonnan elővette. Szinte örökkévalóságnak tűnt mire megszólalt.

-Mert úgy gondolja, hogy Vergillius nem egyszerűen eltűnt, hanem valaki, a kastélyban tartózkodók közül tette el láb alól. – Azt hittem a vadász a saját feje után ment és ugyanarra a sorsra terelte útját a szél, mint Lucius-nak.

- Szerintem ez nevetséges, de Orfeus úgy véli így történt, most mindenkit szemmel tart, és amíg fény nem derül az igazságra senki nem lépheti át Redway határát. – Meglepetten álltam és próbáltam magamban helyre tenni a gondolataimat. Tudtam, hogy az erdőben ott lapul a Fekete démon lesben állva, de nem tudtam azt, hogy a démon a saját családomba is beférkőzhet.

-Van még valami vagy most már engeded, hogy tegyem a dolgom Fiú? – A fiú szót megvetéssel ejtette ki a száján. – Igen van még valami, a nevem Federico! – Emeltem meg a hangom, tiszteletlen viselkedésem azonban nem a várt dühöt csikarta ki a férfiból, egyszerűen csak elvigyorodott.

-Bátor gyerek vagy Federico, akár a feleselésért kivághatnám a nyelved, ugye tisztában vagy vele? – Felemelt fejjel néztem szembe vele, tisztában voltam vele. Féltem is tőle, de mégsem egészen. Ha most megfutamodtam volna azzal pontosan azt igazoltam volna, amit Ő gondolt, hogy csupán egy 10 éves gyerek vagyok, egy semmirekellő kíváncsiskodó. Nem adhattam igazat a vadásznak, dacosan néztem rá, nem moccantam, nem tettem semmit.

-Rendben, ha maradni akarsz, hát maradj, de ne légy láb alatt. – Ezzel fogta magát és neki állt lószerszámokat keresni, keféket, vödröt, egyéb tisztálkodáshoz használt eszközöket. Mikor megtalálta amiket keresett anélkül ment el mellettem, hogy rám nézett volna. Követtem ki az udvarra, Ő már akkor a lovát szerelte le és miután a lovat megfosztotta a nyeregtől és a nyeregalátéttől neki állt lemosdatni. Nem bírtam szó nélkül hagyni, amit csinált.

-Miért nem hagyod, hogy a lovászok csinálják? Az Ő dolguk. – Mondtam a legnagyobb egyszerűséggel. Magnus csak horkantott egyet majd folytatta a ló tisztítását. – Kérdezted mit mondtam neked az istállóban. Emlékszel? – Nézett rám, de keze ütemesen folytatta a ló mosdatását. – Emlékszem. – Feleltem. Ő elismerően biccentett majd ledobta a vödörbe a kefét és egy törölközőt terített a lóra majd megtörölte a nedves szőrt. - Egy harcos és lova egy azon lélek, ha az egyik meghal, a másik megérzi. Ez azt jelenti, hogy a hátasod nem csupán eszköz, mint a fegyvered, a lovad olyan, mint a te meghosszabbításod, gyorsabb valód, ha Ő nincs, hiába a fegyver, vagy az igyekezet, a démon elkap és kitépi a lelked. A ló a harcos társa, tisztelned kell ahhoz, hogy engedelmeskedjen neked, hogy engedelmeskedhess te is neki. Ez egy szimbiózis a harcos és lova között. Hát ezért nem hagyom, hogy bármely kéz érintse a társamat, Én gondoskodom róla. – Amit mondott teljesen lenyűgözött, így még sohasem gondoltam a fiatal ménre. Egyszerűen egy állatnak tekintettem, egy szükséges dolognak, ami segíti az utam, meg sem fordult a fejemben sohasem, hogy akár társamként tekintsek rá.

Magnus a lovával besétált az istállóba majd a barna kancát bezárta az állásába, még mielőtt eljött volna tőle megpaskolta az állat hatalmas fejét.

-Ha harcossá akarsz válni, nem retteghetsz a lovadtól. Kezdetnek adhatnál neki nevet, tiszteld meg. – Indult meg az istállóból, amikor elhaladt mellettem megveregette a vállam. Ott maradtam egy magam a lovak között. A szürke mén engem nézett, szájában ott lógott pár széna szál, de mintha ezzel nem is igazán törődött volna, nagy barna szemeit le sem vette rólam. Odaléptem az állásához, majd a kezem kinyújtottam felé. Egy kis ideig nem történt semmi majd prüszkölt egyet és folytatta az evést. Kissé csalódottan raktam magam mellé a kezem.

-Makacs. – Fordultam meg és ott hagytam a békésen evő állatot. Büszke voltam magamra, hogy elvégeztem harcos feladataim egyikét és nevet választottam a Társamnak.