Fülszöveg:
Első pia
Első balhé
Első csaj
Utolsó szavak
A tizenhat éves Miles Haltert elbűvölik a híres emberek utolsó mondatai és unja otthoni biztonságos életét. A középiskola után rábeszéli szüleit, hogy írassák be egy bentlakásos iskolába, mert abban bízik, ettől talán megváltozik addigi unalmas élete. Itt ismerkedik meg Alaska Younggal, az okos, vicces és halálosan szexi lánnyal, valamint Chippel, az ösztöndíjas zsenivel, aki kollégiumi szobatársa lesz.
Százhuszonnyolc nap alatt Miles élete gyökeresen megváltozik, miközben Alaskát önpusztító viselkedése a végső tragédia felé sodorja.
A könyv hozzám kerülésének története, hogy egy régiségvásáron, a sok enciklopédia között találtam és mivel olvastam már John Green-től a Csillagainkban a hibát és azt nagyon imádtam, nem volt kérdés, hogy haza jön velem. :)
Eleinte nem mondhatnám, hogy a történet annyira lekötött volna, nem éreztem ugyanazt a bizonyos "nem tudom letenni, csak még egy fejezet" érzést, mint a Csillagainkban a hibánál. A főszereplő srác, Miles, elég esetlen, nem kimondottan lett a kedvencem, de gondoltam, adok neki esélyt, egy esélyt mindenki megérdemel. És lássuk be, azért élt ezzel a lehetőséggel, mert szépen kezdett kikupálódni anyuci és apuci kisfia szerepéből és elkezdett élni, barátokat szerezni. Alaska már az elejétől szimpatikus volt, de sejtettem, hogy nem sokáig lesz a sorok között. Valamiért szomorú végre számítottam és nem ért meglepetés, amikor így is lett. Nem szeretem a szomorú történeteket, ugyanakkor mégis. Eléggé ellentmondásos, de így van, nem szeretem a szomorúságot, a veszteséget, mégis, az ilyen történetek annyi átéléssel, érzelemmel vannak megtöltve, hogy adnak egy keserédes érzést a végükön, amikor egyszerre lehet gyűlölni a befejezést és imádni a könyv egészét, mert letehetetlen és mert olyat hozott ki az emberből, amit egy happy-end képtelen. Én, ha ilyen könyvet olvasok, szinte minden mozaik darabja a fejemben marad, míg egy happy end-del végződő, semleges, többnyire nem valságos történet, elég hamar feledésbe száll és csak a nagyobb, jelentőséggel bíró jeleneteik maradnak meg a fejemben.
Szerettem Ezredes, Alaska, Takumi és Pufi minden egyes csínyét, vitáját, kalandját, a szomorú pillanatokat is szerettem, amikor a barátoknak nagyobb szükségük volt egymásra, mint azt valaha is gondolták volna. John Green nagyon életszerűen képes volt átadni a gyász érzését, a titkok súlyát, ami nyomta a fiatalok lelkét. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vártam az utolsó sorig, a végszóig, hogy valami csavarként megváltoznak a tragikus dolgok, de ennek ellenére is imádtam és nem bántam meg, hogy elolvastam.
Nem mondhatnám, hogy avattam már kedvenc írót, mert többen is vannak, akik műveit imádom olvasni, de Green biztos oszlopos tagja azoknak az íróknak, akiktől szívesen olvasok. :) A karaktereit szerethetővé tette és az érzelmeket megélhetővé. Az új év első könyvének tökéletes volt. Ajánlom elolvasásra mindenkinek, de zsepit azért készítsenek be az érzékenyebbek. :)