Sziasztok!

Egy könyves blog nem arról szól, hogy milyen érzések kavarognak a bloggerben, aki a bejegyzéseket írja, tudom, senki sem erre kíváncsi, aki olvassa a blogom az azért jön, hogy könyvértékelést, netalántán történetet olvasson. Én azonban olykor megosztom az érzéseimet is, hol vers formában, hol szövegalapon, mert valahol ki kell adnom magamból, ami belülről emészt vagy éppen örömet okoz. Akik ezeket a bejegyzéseket nem kedvelik, elnézést kérek, de muszájnak érzem a megírását. A blog indulása kezdetén írtam, hogy volt egy személy, aki visszatért az életembe és, hogy nem tudom ennek milyen hatása lesz rám a továbbiakban. Aki elég szemfüles észrevehette, hogy elég gyakran kiüt az érzelem a mondanivalóimban is. Ez neki köszönhető, mert nagyban befolyásolja az életem, és nehezen tudok tőle elvonatkoztatni. Most igazából azokhoz szól ez a bejegyzésem, akik átestek hasonlón, nincs mit kertelni a dolgon, egy szakításon, amely nagyon megviselte őket, de mégis sikerült talpra állniuk. Hogyan csináltátok? Én hat hónapja nem bírok túllépni a fájdalmon és ez befolyásolja a mindennapjaimat, a környezetemet, barátokat, családot. Mindent. Valahogy túl kellene lépnem az egészen, élni az életem, ha tudtok ehhez tanácsokat adni, azt megköszönném. És még egyszer elnézést ezért az ismételt off bejegyzésért melynek semmi, de semmi köze a blog fő tematikájához. Legyen szép estétek!