Ez a világ tele van furcsább és még annál is furcsább dolgokkal. Még csak pár hónapja érkeztek át ebbe a teljesen varázstalan világba és már most úgy érzi Táncos, hogy szét robban a feje a sok újdonságtól, mely szemet kápráztat és dolgokba vetett hitet kérdőjelez meg. A hatalmas épületek melyek az eget karcolták, a mindig más fénnyel villogó oszlopok, zöld, piros, sárga, ezek irányítják az autókat, azokat a masinákat, amikben emberek utaznak. Ezt még mindig nem tudta megérteni, akkor mire való Bo? A városban tett sétái alatt megannyi érdekességgel találkozott már. Szeretett felfedező útra indulni és minden nap újabb csodát látni. Nem tervezte, hogy ezekre a csodákra logikus magyarázatot fog keresni, a csoda azért csoda, mert különleges. Számtalanszor elmondták már neki, hogy ebben a világban nincs varázslat, Ő mégis úgy érezte, hogy a levegőt is varázslat járja át, csak éppen másfajta, mint odahaza.
Ma szokásos körútját járta a belvárosban, még mindig tátott szájjal bámulta az útjelző lámpákat, a villogó táblákat melyek egy-egy gyorséttermet reklámoztak és a rengeteg embert. Szerette tanulmányozni az arcukat, viccesnek ítélte a sok komoly, révedő tekintetet.
A mai csoda számára egy vörös fényekkel erősen kivilágított épületre esett. Hatalmas, téglából épített ház volt, tele mindenféle felhívó szórólapokkal. De nem ez ragadta meg az egykori lovag figyelmét, hanem a név...a nagy, narancsos fénybe öltöztetett szöveg, ami kitűnt minden közül:
Táncos-club. Félre billentette a fejét és tanakodott. Nem tudta ugyan mire gondoljon ezzel kapcsolatban. Először is fogalma sem volt mi az a club, persze Mia Anne már rengeteg mindent mondott nekik, halvány emlékezetében élt, hogy valamit a clubokról is említett legutóbb, mikor Kósza betévedt egy hasonló helyre, talán közösséget vagy társasági helyet mondott. Felcsillant a szeme, igen, egy hely, ahol összegyűlnek az emberek és szórakoznak. Ő szeretett szórakozni, tábortűz körül nevetni a többi lovaggal és kitárgyalni a legutóbbi edzéseket, vagy éppen a gyönyörű hölgyekről társalogni, akik megdobogtatták szívüket.
Mosollyal az arcán szinte táncolva indult el az épület felé, hogy maga is szemügyre vegye ezt a clubot, ami az Ő lovag nevét viselte.
Odabentről hangos kurjongatás hallatszott ki, egy pillanatra megállásra késztette a lovagot. Annyi mindent nem tudott még és néha ez az új világ veszélyesnek bizonyult. Mi van akkor, ha odabent sárkányok vannak? Vagy dólények??! Igaz, úgy vélték, hogy a dólényektől már megszabadultak, de sohasem lehetett tudni biztosra. Mia Anne említett még jó pár veszélyesnek bizonyuló dolgot, az első volt a késelő, amit nem igazán értett meg Táncos, de valahogy a többi is annyira idegenül csengett. Volt köztük rendőr, rabló és rengeteg sok minden más.
- A rendőr az a személy, aki igazából jó ember, kék ruhában, csak néha nem érti, ha valaki kicsit máshogy viselkedik. - mondta Mia Anne.
- Máshogy? Hogy máshogy? - kérdezte Táncos érdeklődve.
- Hát tudjátok...olyan, lovagosan! - mondta lelkesen Mia Anne.
Mindenki megértően bólogatott.
Tehát Táncos tisztában volt a veszélyekkel, emlékezett mindegyikre és igyekezett azokat kerülni, még akkor is, ha egyiket sem látta soha, sem a késelőt, sem a rendőrt, de még a közlekedést sem. Pedig a többiek mondták neki, hogy azt bizony látnia kellett, a sok járműt figyelve. Sok időt töltött ennek figyelésével, de a Közlekedés nem akart előbújni, amit Táncos kicsit bánt is.
Végül bátorságot merített, egy lovag nem gyáva, Ő meg aztán pláne nem az. Benyitott az ajtón és először hunyorítania kellett, mert a kinti fény túl erős volt, a helyiségben pedig félhomály uralkodott. Végül a szeme megszokta ezt a fényerő különbséget. Körültekintett. Hölgyek ültek asztaloknál, nevetgéltek, az öltözetük felháborítóan nem takart semmit, ehhez már hozzá kellett volna szoknia, hisz mindennapos volt ez a látvány, ám ennyire tömegesen, nos, még mindig sokkoló volt a számára.
Páran felé tekintettek, kicsit zavarban volt, mert szinte végig méregették, tetőtől-talpig. Tisztában volt vele, hogy a hölgyek hogyan viseltetnek az Ő irányába, de amihez hozzá szokott, az egy pár lesütött szempár, néhány buja mosoly, egy-egy elejtett megjegyzés, de még sose nézték meg ennyire. Mintha csak egy darab cipó volna, amit már annyira várt az éhező várnép, hogy szinte készen voltak rávetni magukat.
Elsétált a figyelő tekintetek előtt, leült egy magányos asztalhoz, fogalma sem volt mit reméljen, eddig semmi hasonlóságot nem fedezett fel önmaga és a hely között, hát akkor miért hívják ugyanúgy a helyet, mint Őt?
Egy falatnyi ruhában odatipegett hozzá egy fiatal lány, bosszús volt az arca, egy kezét csípőre téve állt meg előtte és úgy nézett ki, mint a mágus, mikor bal lábbal kell fel, vagy jobbal, mert esetében mind a kettő ezt a hatást váltja ki.
- Hol voltál eddig?! Már mindenki türelmetlen! Indulj hátra, ott átöltözhetsz és aztán ne is várd, hogy a borravalót megtarthatod! - fújtatott lány, majd megfordult és ellépett az asztaltól. Táncos még hallotta, ahogy azt mormogja „Hová jut ez a világ?”.
Kicsit zavarban volt, a lány úgy beszélt vele, mintha ismerné és kimondottan nem kedvelné. De ez volt a legkisebb gondja, mert nem értette ugyan miért kell neki hátra menni és átöltözni.
De elindult arra, amerre a lány mutatta, egy zöld ajtóval találta szemben magát. Benyitott, bent égett a lámpa és üres volt a helyiség. Vagyis majdnem üres, sok-sok fogas lógott össze-vissza, tele ruhákkal. Alighogy becsukta maga mögött az ajtót, az ismét kinyílt és az előbbi lány rontott be rajta. Ha lehet még morcosabb volt, mint első alkalommal.
- Mit tökölsz itt? Vetkőzz!! - adta ki az utasítást.
Táncos a füle tövéig pirult. Ilyen helyzettel még nem volt dolga. Arra kéri egy lány, hogy vetkőzzön pedig még sosem látta, vajon ez ebben a világban megszokott?
Állt ott megkövülten és nem tudta mit csináljon.
- Istenkém az égre! Azt mondtad van pár éves gyakorlatod, erre még azt se érted meg, hogy vetkőzz? Melyik bolygóról jöttél te?
Erre Táncos majdnem válaszolt is, de inkább csendben maradt, azt mondták neki, hogy mindennek titokban kell maradnia, úgy sem hinnék el, ha pedig mégis, abból nagy baj lenne.
- Én nem szoktam ruha nélkül... - folytatta volna a mondatot, de a lány félbeszakította és afféle nyelvcsettintéssel konstatálta a dolgot.
- Már értem, akkor így ahogy vagy mars ki a színpadra szépfiú, bár lehetne az öltözéked kevésbé hétköznapi, de gondolom ennyivel kell beérnem. - sóhajtott és szinte maga előtt tolta ki Táncost az ajtón és terelte egy másikhoz.
Azt kinyitotta és szabályosan kilökte rajta a meghökkent lovagot.
Fények villództak, hangos sikolyokban törtek ki a nők és nem volt semmi más Táncos előtt, mint egy keskeny kis színpad féleség valami vörös anyaggal bevonva és egy fémrúd a mennyezetig.
Kiabáltak neki, sikkantgattak és azt követelték tőle, hogy vetkőzzön, hogy táncoljon és, hogy menjen közelebb hozzájuk. Táncos ledöbbent és megrémült, de úgy megrémült, mint még soha, a dólények nem voltak ilyen hatással rá soha. Egy sárkánnyal is előbb megküzdött volna, de ez..ez valami más volt.
Leugrott a színpadról és a kijáratig meg sem állt, onnan is tovább szaladt még pár utcát még mielőtt megállt volna levegőt venni.
Már értette mikor a mágus azt mondta neki, az életben a legveszélyesebb dolog egy férfira a fehérnép...
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Ááá! Nagyon nagy! :D Kár, hogy a novellaíró pályázaton nem tarolt, nekem nagyon bejött. :)