Az érzékek utazása
Az élet önmagában is nehéz, telis tele van nehézségekkel, fel kell nőni, meg kell tanulni boldogulni és élned kell a felállított normák szerint. Ez egy így önmagában is bonyolult, de ha valamiben kevesebb vagy a többi embernél, akkor a boldogulásod sokkal rögösebb utakon vezet a boldogság felé…
Nem jó, ez így nem jó, törlöm az egészet és ismét tanácstalanul a kezembe temetem az arcom. Könnyebb volna átírni a sorokat, átfogalmazni néhány mondatot, de ha már egyszerűen a kezdés sincs meg, akkor mihez kezdjek?
Az írás az utolsó mentsváram, minden, amiben jó vagyok, voltam, mert hónapokkal ezelőtt volt már, hogy utoljára írtam pár sort, amiket igazán a magaménak éreztem. Azóta? Egyetlen egy sor sem került ki a kezeim közül, a szerkesztőm állandóan nyaggat, hogy a határidő egyre közeledik és szerződést kötöttem, publikálnom kell a művet, az Érzékek utazását, azelőtt persze a simításokat is el kellene végezni, ez mind értékes idő, amivel szerinte úgy játszadozom, mint macska az egérrel.
Idegesen az íróasztalomra csapok, de a kezem elvéti az asztallapot, és súrolja a sarkát, éles fájdalom nyíllal a kézfejembe, káromkodva masszírozom a sérült területet. Ez reménytelen, csüggedten dőlök hátra a spéci, forgós székemben és próbálom az agyam kiüríteni, de ekkor csörren az átkozott telefon. A rendetlen asztalon végig tapogatok mindent mire az egyre élesebben vijjogó készülék a kezem ügyébe kerül, fogadom a hívást, de csak egy morgásra telik tőlem.
-Neked is szép napot Mackótestvér!
-Szia Z, bocs, de nem vagyok jó hangulatban, nem aludtam már… nem is tudom mióta.
-Neked egy erős feketére és némi alvásra lenne szükséged, az előbbit Én állom, fél óra múlva a Gőzölgőben.
A hívás megszakad, tőlem már csak egy sóhajra telik még mielőtt elindulok valami elvárható szerelést felkutatni, mert egy több napja használt mackónadrág és egy a térdemig leérő póló nem közkívánatra való.
Egy kicsit gyűrött ing és egy farmer mellett döntök, alig hogy bezárom magam után aprócska lakásom ajtaját a mobilom őrült hangerőn kezdi üvölteni a BackstreetBoys – Mr. A című számát. Fanyar mosolyra torzul az arcom és hagyom tovább csörögni. Ez a szerkesztőmnek beállított csengőhang, tulajdonképpen találó, ha azt nézzük mennyire egocentrikus egy pasas, az önimádata a világűr rejtelmeit verdesi.
Egyedül arra koncentrálok, hogy egyik lábam tegyem a másik után, semmi másra. Biccentek a portás felé, aki Jó reggelt-et kíván és elhagyom a négyemeletes épület csendes magányát.
A Gőzölgő törzshelyünké nőtte ki magát az elmúlt években, ha bármi nyomasztott bennünket ott pihentük, csendes, nyugodt – már amikor - és remek a kávéjuk.
- Már azt hittem útközben meggondoltad magad Barlanglakó.
- Ha ezt megmertem volna tenni, értem jöttél volna és kevésbé elegánsan, de ugyanitt kötöttem volna ki. – Közlöm a tényt, aztán helyet foglalok a megszokott asztalunknál.
- Ismersz már.
Hogyne ismerném, évek óta a legjobb barátom, tulajdonképpen az egyetlen, akinek belefért az életébe egy sikertelen, feszült író és annak rigolyái.
Rendeltünk egy-egy csésze feketét, és míg vártunk Z lecsapott, pont úgy, mint egy tájfun a vétlen országokra.
- Na, mond, hol akadtál el?
- Viccelsz? El se kezdtem még.
Ha már megkaptuk volna a kávénkat Z egyenesen rám köpte volna megdöbbenésében, de így beérte annyival, hogy pár percig hallgatott, ami tőle szokatlan.
- A múlt hónapban azt mondtad a felén túl vagy már.
- Akkor úgy is volt, de azóta töröltem az egészet és jelenleg az első sor sincs meg.
Hitetlenkedő ciccegés érkezett válaszul majd egy halk kuncogás és mintha az iménti feszült légkör meg sem történt volna. Z remek barát, de gőze sincs az irodalomhoz, épp annyira tudja ki az a Goethe, mint a sarki vegyesbolt tulajdonosa mi az a becsavart talpfaköldök.
A kávék megérkeztek és Z flörtölős hangnemét hallva a kávé kihozója más nem lehet, mint Z vágyának első számú tárgya, a kiszolgálós Linda.
- Öcsém, ez a nő napról-napra egyre dögösebb.
- Vagy egyszerűen csak napról-napra egyre jobban nem bírsz magaddal. Férjezett.
- Nézni csak szabad.
Ezzel nem szállhattam vitába, főleg úgy nem, hogy a látás képessége nem tartozott a repertoáromba. Kisgyermek koromban, olyan hét-nyolc éves koromig valamelyest láttam, de egy betegségnek köszönhetően elveszítettem a látásomat, állítólag a szememen ez mit sem látszik és szerencsésnek is vallhatom magam, azért néha szívesen cserélnék.
- Nem akarom csendes magányod megzavarni, de egy barnahajú szépség, amióta csak beléptünk ide, le sem vette rólad a szemét.
Belekortyoltam a nagyszerű kávémba és megpróbáltam az iménti kijelentést messze figyelmen kívül hagyni. A nők most nem férnek bele az életembe, a könyvön kell dolgoznom, ez pedig szinte minden percem lefoglalja, de ha ez nem volna elég, akkor ott van az is, hogy vak vagyok, ezt nem képes egyetlen egy nő sem normálisan kezelni, lássuk be, nem vagyok normális, a szó legmélyebb értelmében.
- Ide jön haver.
Letettem a csésze kávét és a kezeimet összekulcsoltam az asztallap tetején, várva, hogy ez az egész gyorsan lezajlódjon és ihassam tovább a kávét.
Cipők igyekvő koppanásai, papírzörgés, toll sercenése, és ismét cipős lábak koppanása, ahogy egyre távolodnak az asztaltól.
- Hát ez fura, írt pár sort a szalvétádra, bámult téged aztán szinte eliszkolt.
Hallottam Z hangjában a hitetlenkedést, ami mosolyra késztetett, nem sok minden tudta kizökkenteni Z-t, a nyugalom tengerét.
-Mi van a lapra írva?
- Kedves Mathias!
Hatalmas rajongója vagyok, imádom a történeteit, de lenne egy észrevételem, ha érdekli, írjon nekem erre az e-mail címre: melaniaN@gmail.com
Üdv Melánia
Olyan hangosan felnevettem, hogy az egész kávéház zengett a hahotámtól. Még a könnyem is folyt a nevetéstől.
- Megkérdezzem mi olyan vicces?
- Mindig arra vágytam, hogy egyszer felfedezzenek az úgynevezett olvasóim, erre mikor ez teljesül, akkor kapok egy csitrit, akinek észrevételei vannak. Hát ez jó.
Fogtam a papírt és a zsebembe gyűrtem, ha más nem, hát azért írok majd ennek a „rajongónak”, hogy közölhessem vele, bekaphatja.
Az utolsó fél óra már minden bonyodalom nélkül zajlott, sikerült teljesen megfeledkeznem a lányról és az Ő észrevételeiről.
Z nem sokára kimentette magát valamiféle üzleti tárgyalás nevén Én pedig visszamentem aprócska lakásom békés nyugalmába.
Minden ugyanott volt ahol hagytam, rengeteg papír, ceruza, bekapcsolt számítógép, a felfordulás írói vénám egyik melléke.
Leültem és ismét teljes figyelmem a problémára összepontosítottam, de csupán annyit értem el vele, hogy megfájdult a fejem. Nincs mese, ha nincs ihlet, akkor nincs írás, ha pedig nincs írás, akkor nincs elismerés és így tovább és így tovább.
Idegesen túrtam bele már így is gyérülő hajamba, a sok ideges kapkodás megritkította sötétbarna tincseimet. Ahogy megunva a gép előtt ülő semmittevést felálltam, a zsebembe csúsztatott papíros zörögve követelt figyelmet magának.
Ki akartam dobni a szemetesbe a többi gyűrött, használhatatlan ötlet mellé, de nem akaródzott elhajítani a kis lapot, a markomban maradt, majd némi káromkodást követően visszaültem a géphez és írni kezdtem egy e-mailt a lánynak.
Címzett: melaniaN@gmail.com
Feladó: mathiasBorn@citromail.hu
Tárgy: Észrevételező…
Kedves rajongó olvasóm!
Mi tagadás, egy író álma az, hogy felismerjék Őt, hogy tudjanak műveiről, elismerjék Őt, hogy írásai fenn maradjanak, és megunhatatlan történetet biztosítsanak olvasók millióinak, de kérdem Én, mit tegyen egy író, ha egyik olvasója Tünde? Fogja magát és azonnal kérdezzen tudva, hogy a tünde nem képes hazudni? Vagy egyszerűen fogja el és használja fel varázslatát? Mit tegyen?
Elküldtem az e-mailt minden simítás nélkül, magamban mosolyogtam a levelemen. Legújabb történetemben egy íróról írok, akinek válságban az élete, mind magánjellegűen, mint szakmailag nem ura az életének, egy csodára vár, ami képes meghozni számára a várva várt sikert. Levelemben az észrevételeire kérdezek rá kicsit körmönfontabb írásmóddal és szinte nevetek magamban, mert semmi eshetőségre se számítok értelmes válaszadásra. Mielőtt bőszebben elgondolkodhatnék a történeten, e-mail-em érkezik, az egérrel ráklikkelek a hangos felolvasás lehetőségére és meghallgatom a tartalmát.
Címzett: mathiasBorn@citromail.hu
Feladó: melaniaN@gmail.com
Tárgy: Re: Észrevételező…
Kedves Mathias!
A tündék rafinált lények, csak akkor válaszolnak, ha szeretnének, és még akkor is, szavaik körülírják a választ, bár hazudni képtelenek, jól megtanulták a szavakkal való bánásmódot, úgy incselkednek velük, mint egy játékszerrel. Ha az író választ szeretne kapni, hát akkor nem elég a becserkészésük, a varázslat önmagában nem elég. Az írónak hatnia kell a tündére, bevetnie mind gondolatát és megfelelően kérdeznie.
Üdv: Nia
Háromszor hallgattam meg a levelet és a sorok nem változtak, a válaszok sem, megválaszolta a kérdéseimet, de úgy, hogy bár minden kérdésemre érkezett magyarázat mégsem kaptam semmit, afféle félig tele vagy félig üres az a bizonyos pohár. Mosolyogva gépeltem a választ és szinte türelmetlenség vette át az uralmat fölöttem.
Címzett: melaniaN@gmail.com
Feladó: mathiasBorn@citromail.hu
Tárgy: Re: Észrevételező…
Kedves Tünde szakértő!
Tehát úgy véli, elég az író önmaga ahhoz, hogy szóra bírja a tündét és megkapja áhított válaszait? Vagy próbálkozásai ellenére is kudarcra van ítélve?
A válasz ezúttal jócskán megváratott és magamon is meglepődtem, hogy mennyire csalódott vagyok, amiért nem kaptam újabb e-mailt. Azonban amikor felcsendült a kis hangocska, ami összetéveszthetetlenül jelezte az üzenet érkezését mohón vetettem magam rá, és addig hallgattam, míg szavai értelmet nem adtak számomra.
Címzett: mathiasBorn@citromail.hu
Feladó: melaniaN@gmail.com
Tárgy: Re: Észrevételező…
Kedves eltévedt Tünde kutató!
Semmi sem elég önmagában a sikerhez, a célok eléréséhez, de csak azt tudom mondani Önnek Uram, hogy keresse meg a maga Tündéjét és varázsolja elő belőle az áhított, olyan nagyon vágyott válaszokat.
Nem írtam választ, nem tudtam mit válaszolni, kezem ott lebegett a billentyűzet felett, de egy szót nem gépeltem le. A nélkül zártam be a levelező programot, hogy újabb alkalommal meghallgattam volna a levelet. Kimerülten dőltem hátra a székemben és nem tudtam mihez kezdjek.
Mire feleszméltem már rég beleléptem a könyvemnek szánt dokumentumba, és ujjaim sebesen jártak a billentyűzeten, a szavak szaporodtak, a sorok sokasodtak és végül ki tudja mennyi idő múltán túl voltam egy fejezeten melyet úgy tudtam menteni, hogy nem éreztem utána semmifajta kényszert arra, hogy átfogalmazzam, mert jó volt, igazán jó.
Másnap úgy ébredtem, mint akire a nap is rá mosolyog. Felöltöztem és felhívtam a szerkesztőmet, az első csengetésre felvette, hangja hitetlenkedő volt.
- Azt hittem már el is felejtetted, hogy létezem.
- Nem, egyszerűen csak írói válságban voltam Ben, kellett egy kis idő, de most azért hívtalak, mert fontos volna, hogy legalább egy hónappal csúsztassuk a kiadás határidejét. Még nem vagyok kész és egyelőre nem tudom leadni a nyers szöveget.
Vártam mikor kezd el dühöngeni és nem kellett sokáig várnom, olyan erővel ordított bele a telefonba, hogy szerintem a szomszédom és feljajdult.
- Megbolondultál Lázár? Megvesztél? Szerinted ez olyan egyszerű?
- Egy percig sem mondtam, hogy egyszerű, de ha bárki meg tudja ezt oldani, az Te vagy.
- De Én…
Kinyomtam a hívást és nem törődtem a visszahívásával, amit akartam azt elmondtam, tudom, hogy el fogja intézni a csúsztatást. Bár szerkesztő, egyszerűen nincs olyan ember, aki képes volna bármilyen kérését figyelmen kívül hagyni. Vagyis rajtam kívül.
Mosolyogva léptem ki a kis lakás ajtaján és ezúttal Én köszöntem előre az öreg portásnak. A kávézóban a szokásos szombati zsivaj fogadott, tömve volt a hely, ahogy ez ilyenkor lenni szokott. A Gőzölgő a találkák, üzleti megbeszélések és randik fő helyszíne, a bevételeik hétvégenként a duplája a hétköznapinak.
Elfoglaltam a szokásos helyünket Z-vel, de ezúttal egyedül jöttem, megrendeltem a jó erős feketét két cukorral és külön kértem, hogy egy bizonyos Melánia nevű lány hozza ki a kávémat. Linda már ismert, évek óta a kávézó törzsvendégei közé tartoztam, az íráshoz rengeteg kávé szükséges.
- Szólok neki. – Trillázta a megszokott jókedvű hangján.
Csak biccentettem és vártam, izgalom járta át az egész testem és még sose éreztem ilyen elhatalmasodó türelmetlenséget.
Nem sokára – bár nekem évezredeknek tűnt – cipősarkak koppanása jelezte, hogy valaki tart felém.
Megálltak a léptek az asztalom mellett, a hallgatás tudatta velem, hogy Melánia az.
- Megvagy. – Mondtam.
Gyöngyöző kacagás tört fel a lányból és istenemre mondom, ennél szebb nevetést életemben nem hallottam még. Nevetése lassan elhalt majd a szemben lévő szék csikorgása hallatta, hogy helyet foglalt.
- Egy tünde szakértő azt mondta nekem, hogy keressem meg a tündémet, megfogadtam a tanácsát.
Összefűztem magam előtt a kezeimet és vártam erre mit válaszol, élveztem az e-mail általi szócsatánkat és csak reménykedni mertem benne, hogy a valóéletben épp annyira képesek leszünk ezt a párbajt folytatni.
- Nos meglelte a tündét, mit kíván hát kérdezni?
A hangja annyira más volt, mint képzeltem, enyhén selypített és a szavak nagy gonddal voltak megformázva, ahogy kiejtette Őket.
- A kérdésem csupán annyi, ki bújik a tünde álarc mögött? Ki adja szájába a szavakat mellyel képes volt egy ilyen makacs írót válaszra bírni?
- Egy egyszerű lány, aki csodálja eme író munkásságát és minden vágya az volt, hogy kedvenc mesevilágának alkotóját személyesen is megismerhesse.
Hangosan felnevettem a válaszán, annyira őszinte volt, hogy képtelen voltam nem meglepődni. Egy olvasóm, aki meg akart ismerni és elérte célját.
A délelőtt úgy repült el, mint a Nyugati Pályaudvarból a Záhonyba tartó gyors. Beszélgetéseink tele voltak csípős megjegyzésekkel, kihívó érdeklődéssel és megannyi csodás eszmecserével. Szinte minden pillanatban elöntött a bizonyosság, hogy ez a lány csupa meglepetés.
A délután érkeztével ránk köszöntött a záróra, ami a beszélgetés megszakadozásával fenyegetett.
- Menned kellene.
- Talán elzavarnál? – Kérdeztem arcomon ott virító mosollyal. Egy percig sem zavartattam magam előtte amiatt, hogy nem látok, a könyveimben van egy kisebb szösszenet rólam, amelyben az olvasóim elé tárom a tényt, nincs mit szégyellnem rajta, ez vagyok Én. Nem fogok hazugságok mögé bújva sikereket elérni, ha ezzel együtt nem kellek az olvasóknak hát emelt fővel viselem.
- Szó sincs róla Mathias.
- Lázár, kérlek, szólíts Lázárnak.
Bár nem láttam, szinte tudtam, hogy elmosolyodott és a következő pillanatban a legszebb hangon hallottam vissza a nevemet, egyszerre volt érzéki, borzongató és csodálatos.
- Lázár.
- Találkozzunk újra, hallani akarlak ismét.
Gyöngyöző kacagásban tört ki, szinte belebizseregtem ebbe a hangba.
- Ne feledd, egy Tünde szabad, akár egy madár, nem irányíthatod.
Mosolyogva hajoltam előrébb az asztalon és intettem, hogy tegyen Ő is ugyanígy. Mikor megéreztem forró leheletét az ajkaimnál, sóhajtottam. Füléhez hajoltam és egy percig élveztem, hogy testének közelsége melegít.
- Sosem vetemednék erre, el fogom érni, hogy a Tünde önmaga akarja ezt.
Minden érintkezés nélkül dőltem vissza a székemre, hogy aztán nem sokkal később felálljak és távozzak a kávézóból. Magam mögött hagytam egy kérdésekkel tele lévő bájos lányt.
A következő napok írással teltek, a billentyűzet egyhangú kattogásai a lakásom állandó zajaivá váltak, olyan volt ez akár a mennyország, nem éreztem gócot a torkomban, nem volt bennem gát, egyszerűen írtam, írtam mindaddig, míg egy, a kávézós találka utáni hét szerdáján megálltak az ujjaim és a jól ismert homlokráncolás visszatért, hogy barázdákat és gondokat mélyítsen el a homlokomon.
Tudtam mi a gond, már hogyne tudtam volna! Melánia, szavainak és cserfességének hiánya akadályt gördített az utamba, egy mételyt, melynek megjelenése egy módon vált lehetségessé csupán, ezt pedig utáltam. Utáltam? Egyszerűen undorodtam tőle.
Melánia vált a múzsámmá, egy élő, lélegző múzsává, akinek hiánya épp annyira akadályoz, mint jelenlétének ösztönzése az ötletekre. Idegesen túrtam a hajamba és rántottam meg a tincseket. Mire igazán elhatalmasodhatott volna rajtam a kétségbeesés érkezett a telefonomra egy hangüzenet, meglepetten indítottam el.
-A tünde szabad akarata olyasféle ajándék mellyel rendre él, ám mindig adódnak alkalmak mikor ez a szabad akarat egyezik másokéval és úgy kovácsolódnak valami teljesen mássá, de egységessé
Láthatlak?
Csupán ennyi volt, semmi több, de már többet mondott, mint, amit hallani reméltem.
SMS-ben válaszoltam, tömören, de annál többet mondtam ezzel, mintha hosszú sorokban fogalmaztam volna.
Csak akkor, ha Én hallhatlak.
A szívem olyan sebességgel vert, mint egy repülő rotorja, sebesen és kíméletlenül. Újabb hangüzenetek érkeztek, hol édes, hol a megszokott csipkelődős hangnemben, ahogy a kávézóban is. Néha nevettem, néha csak hallgattam és figyeltem, mint változik pillanatról-pillanatra minden gondolatom.
Bepötyögtem az utolsó üzenetet mielőtt visszatértem volna a dolgomhoz, haladék ide vagy oda, a történetnek kereknek kell lennie a megbeszélt időre.
V. kerület, Kossuth út 12. 4/b lakás
Várlak!
Nem érkezett válasz, de nem is vártam, vagy megjelenik nálam vagy sem, minden rajta áll, ahogy Ő is mondta, egy tündét nem lehet irányítani, túlontúl szabad természetű.
Az ihlet - röpke beszélgetésünknek hála - ismét lendületesen rohamozott meg és örömmel vetettem bele magam a kimerítő munkálatokba. Egyik bögre kávét követte a másik és mire felocsúdtam már éjfél is elmúlt, öreg kakukkos órám, mely még a nagymamámé volt jelezte a munkaidő lejártát, ezúttal minden bűntudat és csalódottság nélkül tértem az álmok mezejére.
Kopp-kopp.
Hallgatom az ütemes koppanásokat, de nem akarok odafigyelni rá, az egyetlen, amire összpontosítani akarok, megérdemli, hogy teljes figyelmemet élvezze. Meztelen teste az Én testemmel van betakarva, bőrének levendula illata van, kábító, édes és kellemes. Úgy tekergőzik alattam akár egy kismacska, néha mintha még dorombolni is hallanám.
Kopp-kopp.
Ajkaim bebarangolják melleinek halmait, a kis ösvényt közöttük, érzem, ahogy meg meg borzong a lágy érintéstől, nyelvem gyengéd, de annál kínzóbb játékától.
Nyakán érzem a lüktető eret, mely szívének heves dobbanásaitól olyan szaporán ver, lágy csókot lehelek rá és édes kis sóhaja mosolyra késztet.
Kopp-kopp.
Apró, finom kezek bátortalanul érintik a mellkasomat és lágyan cirógatva simogatnak mind lejjebb és lejjebb…
Kopp-kopp. Kopp-kopp. Kopp-kopp.
Mi az isten? Riadok fel és kell pár másodperc, hogy betájoljam, hol vagyok, és amikor ez sikerül csalódottan dőlök vissza a párnámra és erőteljesen megdörzsölöm hasztalan szemeimet. Csak egy álom volt az egész…
Kopp-kopp.
De a kopogás az nem.
- Pillanat, mindjárt nyitom. – Kiabálok ki és felkelek rendesen összegyűrt ágyneműim csapdájából.
Lepillantok, és csak mormogok. Nem csupán a kopogás volt valóságos, a merevedésem is.
- Te is tudsz időzíteni.
Felkapok egy melegítőnadrágot, egy pólót és megyek ajtót nyitni. Az első dolog, ami elér hozzám az a levendula illat, meg sem kell szólalnia, tudom, hogy Ő az, az álmomnak hála másról sem tudok az illattal kapcsolatban fantáziálni, mint róla, ahogy meztelenül vonaglik alattam. A picsába!
-Szia!
-Szia! – köszönök Én is, még kicsit kábán a gondolataimnak és a friss kelésnek hála.
- Bejöhetek?
- Persze, gyere csak. – állok félre az ajtóból és engedem be, majd becsukom utána az ajtót.
- Tehát itt születnek a történeteid.
Nem éreztem csalódottságot a hangjában inkább afféle egészséges érdeklődést.
- Ez az én birodalmam, nem nagy, nem elegáns, semmiképp sem egy sejk palotája, de az enyém. – vonok vállat.
- Otthonos. Tetszik. – jegyzi meg kuncogva.
Nekem is mosolyognom kell.
- Megleptél azzal, hogy eljöttél.
- Látni akartalak, hát itt vagyok.
Olyan egyszerűséggel jelentette ki mintha ez volna a legtermészetesebb, és az istenit, Én is így gondolom.
- Örülök, hogy itt vagy. Esetleg kérsz valamit inni vagy…
- Egy pohár víznek örülnék, köszönöm.
Úgy robogtam ki az apró konyhámba mintha az életem múlna rajta és valójában így is éreztem. Fogalmam sincs mi lelt, de mióta megismertem ezt a lányt bolondabban viselkedem, mint általában.
Öntöttem neki vizet és óvatosan, ki ne löttyintsem vittem vissza az apró kis nappali, dolgozószoba és minden másra használt kis helyiségbe.
- Köszönöm!
Csendbe burkolózunk, de ez nem az a kínos, nincs mit mondanom csend, hanem inkább afféle édes várakozás, ami valami jót ígér.
Hallom, hogy az üvegpohár aprót koccan, ahogy az asztallaphoz ér, majd megnyikordul a gurulós szék és a cipői talpának lágy koppanásai közelednek felém.
- Fogalmam sincs, mi történik velem, azt sem tudom hogyan történt mindez. Mindig is afféle gyermeki rajongással viseltettem irántad, te voltál a bálvány, imádtalak, aztán egyszer csak elkezdek dolgozni nagynéném kávézójában és akkor megjelensz ott, megismerlek és kiderül, hogy amellett, hogy jóképű vagy, csodálatosan írsz, a humorod is egyedülálló.
- Túlértékelsz. – hümmögök, de hamarosan a levegő is belém szorul, amint megérzem meleg leheletét az ajkaimnál.
- Vagy éppen te értékeled magad alul.
Puha ajkai megérintik az enyémet, szűzies csók ez, csupán csak futó érintés, de nem azért, mert bátortalan volna, inkább azért, mert játszani kíván, és Én benne vagyok ebben a játékban.
- Mennem kell dolgozni, remélem, még látlak.
- Ebben biztos lehetsz. –mosolygok és hagyom, hogy ellépjen mellettem, hallom, ahogy nyílik az ajtó, majd utána kattan a zár, ahogy kilépett a lakásomból. Lehet a lakás most már üres nélküle, de a fejemben csak úgy nyüzsög az iménti jelenléte, hatalmas slamasztikában vagyok. Ahogy Z barátom mondaná, nyakig benne vagy a kulimászban öregem!
Eltelik ismét pár nap, hol van mit írnom és csak úgy csattognak a billentyűgombok, hol pedig magamba burkolózom és visszaterelődnek a gondolataim a csókra, volt benne valami kihívás, valami incselkedés és vesszek meg, ha nem akarom elfogadni ezt a felhívást keringőre!
Megcsörren a mobilom, bele telik pár másodpercbe mire ráakadok az aprócska készülékre.
- Halló?
- Drága barátom, nem feledkeztél meg valamiről? Itt ülök a Gőzölgőben és várom, hogy megjelenj, de Te nem vagy sehol, vagy legyen nyomós indokod vagy emeld meg a segged és tíz perc múlva legyél itt.
Ezzel megszakad a hívás. Z mindig kedvelte a rövid, lényegre törő beszélgetéseket.
Felkapok magamra egy farmert, egy pólót és az utasítást követve késedelem nélkül érkezem meg a kávézóba.
- Félelmet nem ismerve vettem a bátorságot és rendeltem neked is egy feketét.
- Kösz. – belekortyolok a mostanra már inkább langyos, mint forró kávéba. Olyan ez mintha feltöltődnék, az sem kizárt, hogy kávé folyik vér helyett az ereimben, ez megmagyarázna mindent.
- Most pedig elő a farbával öregem, mi van közted meg Linduska unoka húga között, hm?
- Mi lenne? – kérdezek vissza.
- Megmondom Én neked, összefekszel a kiscsajjal. Haveri alapon most nyújtanám a kezem egy pacsiért, de azt kell mondanom, benne vagy a kulimászban öregem! A lány csak húsz éves.
Az imént ivott kávém sugárban köpöm ki az asztalterítőre és köhögő roham jön rám, majd megfulladok, de ebben az esetben ez nem volna éppen rossz kimenetel. Persze sejtettem, hogy Melánia fiatal, de nem gondoltam, hogy ennyire.
- A kiköpött kávé mennyiségéből ítélve, gondolom nem tévedtem. – morogja.
- Nem egészen úgy van, ahogy gondolod. Nem feküdtem le a lánnyal.
- Ott van a ki nem mondott MÉG, mert barátocskám, ne is tagadd, megfordult a fejedben, hogy megfekteted, igazam van vagy igazam van?
Önelégült hangjától felforr az agyvizem, de lenyugtatom magam, nem kellene megkockáztatni, hogy kitiltsanak a kedvenc helyemről, csak mert a barátom gégéjét kicsit megszorongattam.
- Melánia nem olyan lány, és mint az előbb rá is mutattál túl fiatal hozzám. Linda megnyugodhat, egy ujjal nem nyúlok az unokahúgához. – morgom, mert egyszerre viaskodik bennem a józanész és a megmagyarázhatatlan kényszer arra, hogy tegyek mindent úgy, ahogy az helytelen volna.
- Oh, nem, félre értesz, Linda drukkol nektek, Én vagyok az, aki óvva int téged.
- Kösz anyu, hogy aggódsz értem, de azt hiszem elmúltam már tíz éves úgy huszonkét éve, nem kell aggódni értem. – vigyorgok Z-re.
- Annyit még elmondanék, mielőtt beleugrasz ebbe a bonyolult kis légyottba és elhinnéd egyik percről a másikra, hogy a szerelem nem csak a lapokon belül létezik, hogy a lány siket. Lehet, amit te vonzódásnak gondolsz az csupán egy elárvult kislány bugyuta rajongása egy olyan ember iránt, aki osztozik az Ő bajában. Gondolkodj el ezen, egyszer már felmostalak a padlóról, ha kell, felmoslak még egyszer, de megelőzhetjük mindezt.
Ezzel felkelt az asztaltól és elment, ott hagyott a gondolataimmal melyek kuszábbak voltak, mint napokkal ezelőtt.
A reggelek, az esték úgy váltották egymást, hogy számon se tudtam tartani mikor melyik van éppen úton. Nem írtam és nem mentem sehová, kaptam pár hívást a szerkesztőmtől, csörgött párszor Z, és rengeteg, de rengeteg e-mail érkezett Melániától is. Néhányat elolvastam, eleinte a cserfes stílusában érdeklődött, de később már változtak a szavak és a stílus is, aggódott, hát volt miért, egyre sem válaszoltam. Z gondolkodóba ejtett, valóban csak rajongás volna egy fiatal lánytól, aki maga is megtapasztalta milyen másnak lenni egy tökéletesekkel teli világban vagy tényleg történt valami köztünk? Passzolom, fogalmam sincs.
Egy újabb, gondolkodással töltött reggelen kopogás zavarta meg a nyugalmam. Morogva, kelletlenül kelek fel és slattyogok az ajtóhoz, de amint kinyitom, megcsap az ismerős levendula illat, mely egyszerre tesz boldoggá és keservesen csalódottá is.
- Gyere be. – mondom utólag, mert amint ajtót nyitottam Melánia már a lakásban is volt meg sem várva, hogy beinvitáljam.
- Kerülsz engem. – böki ki gyorsan.
- Ragyogó, eltaláltad. –vakkantom.
- És elmondanád miért?
- Hadd gondolkozzam egy kicsit... nem. – belevetem magam a forgós székembe.
- Pompás, fogalmam sincs mi ütött beléd, de legalább most már tudom, hogy a ragyogó elme mögött egy bunkó rejtőzik, de akkora bunkó, hogy egy mamutot agyon lehetne vele ütni! – szinte kiabálja a szavakat.
A dühe szinte szikrákat vet a lakásban és bár nincs olyan közel hozzám, szinte a bőrömön érzem ezeket a kis felvillanásokat.
- Szerintem jobb kérdés feltenni azt, hogy te miért hazudtál nekem, mint azt kérdezni, hogy mi ütött belém, nem? – vetem oda hanyagul és megpördülök a székemmel.
- Tessék? Én nem hazudtam neked.
- Nem? Na, várj, tehát nem vagy húsz éves és természetesen siket sem, igaz? Na, hát akkor minden okés! – mondom gúnyosan.
- Nem hazudtam, csak még nem éreztem azt, hogy el kellene mondanom, vártam a megfelelő pillanatot, azt hittem te megérted ezt.
- Hogyne, megértem, csak ezek mind nem olyan információk, amelyeket az után kell közölni, hogy valami kialakul két ember között! – kiabálok Én is.
- Tudom, sajnálom, csak féltem, féltem attól, hogyha megtudod, mielőtt bármi komolyabb lenne, akkor majd nem kérsz egy olyan selejtes áruból, mint amilyen Én vagyok.
Mintha arcul ütöttek volna, a szavai épp annyira fájtak. Nem tarthatja magát selejtesnek, és kicsit bántó, hogy engem pedig épp ennyire tart felszínesnek. Buta lány, hát az egészből nem esett le neki, hogy nem az a bajom, hogy siket, hanem, hogy ezt mind eltitkolta előlem?
Pár lépés és előtte termek, szinte érzem a testéből áradó meleget. Kezemmel megfogom az állát és magam felé fordítom.
- Fogalmad sincs arról, mit gondolok tehát jobb ha, nem teremtesz magadban válaszokat helyettem, azt hiszem ez így tisztességes. Talán nem tűnt fel neked, ezért elmondom, engem nem érdekel, hogy siket vagy, ez olyan dolog, mintha egy fokkal barnább volna a bőröd vagy hiányozna egy fogad, semmiség. Az, hogy fiatalabb vagy nálam valahol kicsit aggasztó, de leszarom, nem érdekel, mert Én ilyen önző vagyok. Bántott azonban, hogy nem mondtad el ezeket, mert fontos lett volna, hogy tudjam. – végig simítok az arcán.
- Butaság volt eltitkolnom.
- Ebben egyetértünk.
- De egy valamit nem titkoltam és nem is hazudtam róla Lázár, már nem vagyok kisgyerek, aki felnéz rád, akinek te vagy a bálványa, a tökéletes, tudok a hibáidról, ismerlek és így akarlak, téged, nem az írót, nem a történetek megalkotóját, Mathiast, hanem Lázárt, az egyszerű, a humoros, a kávéimádó férfit, aki képes volt előcsalogatni a csigaházamból, akivel jól érzem magam.
Puha, édes ajkai az enyémre tapadnak, és olyan kétségbeeséssel csókol, hogy ösztönösen meg akarom nyugtatni. A derekánál fogva húzom közel magamhoz, hogy minden levegőt kiszorítson egymáshoz préselt testünk. Lágyan simogatom a hátát, miközben csókolom szép ívű száját. Érzem, ahogy fokozatosan megnyugszik és a félelmeit a vágy váltja fel. Megszakad a csókunk és édes pihegése beindít.
- Jobb szeretem a testbeszédet, mint bármelyik másikat.
Egy lágy kuncogást váltok ki belőle, mely olyan édes, hogy megdobban tőle a szívem. Ajkaink újra összeforrnak, nyelveink egy új, tomboló, de kecses táncot járnak. Lehámozom róla a vékony, selymes anyagú felsőt és hamarosan az Én elnyűtt pólóm is valahol a szőnyegen landol. Sebes kis kezei kicsatolják az övemet és a boxeremet a farmeremmel együtt a szoba másik végébe száműzöm. Kezeim szinte mágnesként vonzódnak a puha bőréhez, kicsatolják a melltartóját majd a csipkés bugyival együtt, elvész a ruhatenger között. Teste hozzám simul és bennem ragad a levegő, felkapom és halkan sikkant egyet meglepetésében. Nevetve cipelem a franciaágyamba, ahol olyan lágyan, akárcsak egy virágszálat helyezem a puha paplan közé.
Fölé hajolok, de megtámasztom magam a feje két oldalán. Reménykedem benne, hogy ez nem álom ismét, de testének melege biztosít, hogy nagyon is valóságos minden.
Ajkaim lágy csókokkal hintik be a testét, először egy nagy A betűt csókolnak lapos hasába majd ezután egy Z betűt és így haladnak tovább az E, az N, Y, az É és végül az M betűig.
- A tiéd vagyok, csak a TIÉD.
Végszóként ajkaink egymásba forrnak, és úgy csókolom Őt, hogy soha ne felejtse el ezt a két szót, Ő az enyém.
Testünk összekapcsolódik, nincs olyan, hogy Ő és nincs olyan, hogy Én, csupán Mi vagyunk, ketten együtt.
Vége
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó